Az elveszett centrum: Kolozsvár a második világháború után

(Megjelent: RUBICON, 2005/2-3, pp. 127-130)

Kolozsvár 1945 utáni történetéről nem születtek eddig átfogó tudományos feldolgozások. Eddigi kutatásainkat és a meglevő szakirodalmat felhasználva (elsősorban Vincze Gábor munkásságát), azt a folyamatot kívánjuk felvázolni, ami a hatvanas-hetvenes évek derekára a város "magyar" jellegének megszüntetését eredményezte. Elemzésünk a változó demográfiai trendekből és az etnikumközi viszonyokból indul ki, majd a város mindennapjait meghatározó diktatúra működését tárgyalja. Befejezésként felvázoljuk Kolozsvárnak az erdélyi magyar közösségen belül betöltött centrumszerepének válságát is, amelynek kiváltásában az '50-es évektől kezdődően létrehozott alternatív közigazgatási, politikai és kulturális központok (1952-ben Marosvásárhely, majd 1968-tól Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy) is jelentős szerepet játszottak.

Nemzetiségi adatok 1930-2002

	összlakosság	magyarok	%	románok	%	zsidók	%	németek	%
1930 (n)	100.844	47.689	47,3	34.895	34,6	13.062	13,0	2.500	2,5
1941 (a)	110.956	97.698	88,0	11.523	10,4	16.763 (v)	15,1	1.825	1,6
1948 (a)	117.915	67.977	57,6	47.321	40,1	1.625	1,4	360	0,3
1956 (n)	154.723	74.155	47,9	74.033	47,8	4.530	2,9	990	0,6
1966 (n)	185.663	76.934	41,4	104.914	56,5	1.689	0,9	1.333	0,7
2002 (n)	317.953	60.287	19,0	252.433	79,4	217	0,1	734	0,2

a - anyanyelv

n - nemzetiség

v - izraelita vallású lakosok

 

A város társadalomi és etnikai pillérei 1940-1948

1918 óta Kolozsvár a román-magyar etnikai, politikai, társadalmi és szimbolikus konfrontáció központja és egyben az erdélyi szupremáciáért folytatott versengés legfőbb színtere volt. Kolozsvár egyike azoknak a közép-európai városoknak, ahol minden gesztusnak, megnyilvánulásnak, döntésnek és konfliktusnak etnikai olvasat (is) tulajdonítható. Eltérően számos más vegyes lakosságú térségtől, mint például a Szudéta-vidék, Szilézia vagy az Isztriai-félsziget, Kolozsvár és általában Erdély többnemzetiségű jellege nem szűnt meg a második világháború utáni évtizedekben. Paradox módon az etnikai konfliktus továbbélését pontosan az okozta, hogy a második világháború utáni első éveiben nem került sor lakosságcserére vagy tömeges jellegű etnikai tisztogatásra.

A magyar lakosság helyben maradása és a II világháború alatt a magyar adminisztráció által kiépített kulturális intézményrendszer 1945 utáni fenntartása elsősorban a Szovjetunió által diktált integratív nemzetiségi doktrínának volt köszönhető. Ennek a fő irányvonala az erdélyi magyar lakosságnak a létező új keretekbe való politikai integrációját, vagyis a magyaroknak az új népi-demokratikus román állam építésében való aktív résztvételét célozta meg. A nemzetiségi arányok radikális megváltoztatásának akkori elmaradását, mely a korabeli kisebbségellenes közép-európai közszellemben páratlan jellegűnek minősült, az összefoglaló táblázatban közölt népszámlálási adatok is szemléltetik: Kolozsvár 1945 után még több, mint egy évtizedig abszolút magyar többségű város marad.

A nemzetiségi arányokban a háború éveiben többször is változás állt be, és a legtragikusabb veszteséget a kolozsvári zsidó lakosságnak kellett elszenvednie. Már az 1940. szeptemberi magyar bevonulást követően jelentős hatással volt a város nemzetiségi összetételére. Míg az 1930-as román népszámlálás szerint a lakosság 34,6 százaléka vallotta magát románnak (míg 47,3% magyarnak), az 1941-es népszámlálás adatai szerint a románok aránya 10%-ra csökkent. Ez főleg a román közigazgatási és katonai szervek tömeges kivonulásának tulajdonítható, de figyelembe kell venni azt is, hogy sok kétnyelvű, de román származású lakos nem vallotta be román nemzetiségét. Ezzel szemben a magyar anyanyelvűek aránya 1941-ban 88%-ra emelkedett az 1930-as 47,3%-ról, részint a többezer főre tehető, az anyaországból érkező államapparátusnak, részint pedig a jelentős számú zsidó lakosság "visszamagyarosításának". A zsidó lakosság által, aggodalmaik ellenére is inkább lelkesedéssel fogadott visszacsatolás után azonban egymást érték az ellenük irányuló csapások: az Erdélyi Párt vezetőinek kérése ellenére Budapest a zsidótörvények hatályának azonnali kiterjesztése mellett dönt, majd a háborúba való bekapcsolódás következtében a 17 ezer főt számláló kolozsvári zsidóságnak több, mint négyötöde munkaszolgálatban vagy Auschwitzban semmisült meg. A kolozsvári zsidók deportálása mélyreható pszichikai traumát okozott a magyar-zsidó viszonyban, és egyben súlyos csapást a város társadalmi fejlődésére. A zsidótörvények nyomán végrehajtott vagyonelkobzások, a tulajdonviszonyok erőszakos megváltoztatása, majd az utolsó félszázadban a város gazdasági és kulturális életében meghatározó szerepet játszott zsidó polgárság fizikai megsemmisítése radikálisan megváltoztatta Kolozsvári magyar kultúrájú "pillérének" belső társadalmi rétegzettségét is. A pozíciójukban megingott, politikailag megbízhatatlannak minősített polgári rétegek helyett néhány esztendeig meghatározó szerephez jutott a döntően magyar szocializációjú ipari munkásság és a kisiparosi réteg. Példaként említhetőek a Dermata bőrgyár dolgozói, akik az "Észak-Erdély Köztársaság" alatt, majd a Groza-kormány első időszakában Jordáky Lajos szociáldemokrata, kommunista szakszervezeti- és népvezér irányításával a hivatalos szervekkel párhuzamosan tevékenykedő felfegyverzett milíciát alkottak.

A téglagyári ideiglenes gettó kiürítését, majd 1944 őszén a magyar közigazgatás visszavonulását követően a város elnéptelenedett. Az októberi szovjet-román bevonulás napjaiban az NKVD több száz, egyes források szerint 3-5 ezer magyar lakost deportált a Szovjetunióba, ahonnan egy részük sosem tért haza. Az 1944. december 1-én tartott összeírás 73 ezer lakost számolt össze (az 1941-es 111 ezerrel szemben), akiknek 83,5%-a magyarnak, 11%-a románnak vallotta magát.

A következő években a lakosság (bár nemzetiség szerint eltérő ritmusban) gyors növekedésnek indult. 1948-ban már közel 120 ezer lakost regisztráltak, ebből 68 ezer vallotta magát magyarnak, 47 ezer románnak és közel 5 ezer zsidónak. A románok térnyerését, akárcsak a második bécsi döntést követően a magyarokét, elsősorban a közigazgatási szervek és az 1940 után Nagyszebenbe és Temesvárra menekített román egyetem visszatérése okozta. A második világháború utáni években a zsidó lakosok száma is növekedett, mivel a román és a magyar egyetem párhuzamos működése és az egyre bővülő kulturális és közigazgatási szervek mind több szakembert és pártfunkcionáriust vonzottak Kolozsvárra. 1948-ban 1.625 zsidó anyanyelvű lakost regisztráltak a városban, de a zsidók tényleges száma (a Zsidó Demokratikus Bizottság kommunistabarát tömegszervezet egyik jelentése szerint) ötezerre volt tehető. A koncentrációs táborokból visszatért zsidók vegyes érzelmekkel viszonyultak az akkor még többségben levő magyarokhoz. A Holokauszt emléke, melyet súlyosbított a kolozsvári magyar lakosság passzív vagy egyenesen kollaboracionista hozzáállása, egyeseket arra késztetett, hogy kulturális önazonosságukat megtagadva a románsághoz forduljanak egy új integrációs lehetőségért. Mások a magyar kulturális intézmények (a Bolyai Egyetem, az Opera és a Színház) felépítésében és működtetésében vettek részt.

Az oszloposodó város: a kommunista rendszer első évei

Kolozsvár politikai élete az 1946. november 19-i választásokig a politikai és etnikai megosztottság jegyében zajlott. A város irányításáért küzdő két etnikum harcának szerves része volt a kommunista párthoz és a baloldali eszmékhez való viszony. A két világháború közötti években a szociáldemokrata mozgalomnak, majd 1924-től az illegális kommunista pártnak kisebb, de folyamatosan működő hálózata alakult ki Kolozsváron. A földalatti mozgalom néhány száz tagja és szimpatizánsa döntően magyar munkásokből, valamint zsidó származású kispolgári vagy értelmiségi rétegekből rekrutálódott. A kevés román aktivista is, például a háború utáni első polgármester, Tudor Bugnariu valamint Kolozs megye főispánja, Teofil Vescan is erős magyar szocializációs háttérrel rendelkezett.

A Groza-kormány az erdélyi magyar lakosságot elsősorban a Magyar Népi Szövetségen (MNSZ) keresztül igyekezett integrálni, amely egyszerre volt baloldali irányítású transzmissziós szíj és lépett fel a magyar nemzeti érdekek képviseletében a bukaresti kormányzattal szemben. 1945 után a magyar lakosság azonban a tömegszervezetté átalakuló Kommunista Pártban is felülreprezentált volt: 1947 júliusában a szovjet KB külügyi osztályának adatai szerint a pártnak 703 ezer tagja volt, ebből 12,3%-a (86 ezer fő) volt magyar nemzetiségű. A felülreprezentáltság még hangsúlyosabbnak mutatkozott Kolozsváron. 1946 januárjában 7.919 tagot számlált a kolozsvári RKP szervezete, ebből 6.496 (82%) magyar, 842 román (10,6%), 581 zsidó (7,3%).

A főleg állami hivatalnokokból és egyetemi diákokból álló román lakosság ellenszenvvel fogadta a magyarok párton belül térfoglalását. 1946-ban több alkalommal is előfordultak etnikailag és egyben politikailag motivált összecsapások a többségükben magyarokat foglalkoztató üzemek munkásai valamint a Maniu-féle Parasztpárthoz vagy a legionárius mozgalomhoz közel álló román egyetemisták és középiskolai diákok között.

 1947 elejére az RKP bővítése Kolozsváron is elérte a csúcspontját: ekkor 12.314 tagot regisztráltak, az összlakosság kb. 10%-át. A románok aránya nagymértékben nőtt meghaladva a 25 százalékot, de a magyarok aránya (akinek egy része MNSZ tag is volt) továbbra is meghatározó, 66,4%-os maradt. A következő évekről nem állnak rendelkezésünkre hasonlóan pontos adatok, de biztonsággal feltételezhető, hogy az 1948-52 között zajló tagrevízió és belső tisztogatások a román pillér erősödését eredményezték, ami egyébként párhuzamos volt a román lakosság gyors számbeli növekedésével. A városi párthierarchián belül azonban továbbra is informálisan érvényesült a magyar fölény: a gyűlések és az ünnepi beszédek rendszerint kétnyelvűek voltak (a román lakosság jártasabb volt a magyar nyelvben, mint fordítva). 1948 és 1952 között Kolozsvárnak utolsó ízben volt magyar nemzetiségű polgármestere az 1950-től néptanács elnöki titulussal rendelkező Veress Pál, a kommunista párt egyik rangidős kolozsvári aktivistájának személyében.

Bár a kommunista rendszer struktúráinak kiépülése a város lakosságát nemzetiségtől függetlenül érintette, a szovjet mintára kivitelezett államépítés gyakorlatában mégis kisebbségellenesnek bizonyult. Az 1948. júniusi államosítások nyomán Kolozsváron és Kolozs megyében 44 olyan nagyüzem került állami tulajdonba, amelyek többsége korábban magyar vagy zsidó tulajdonban volt. Bár az első körben kinevezett munkásigazgatók nagy része magyar volt, ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy a kisebbségi tulajdon elkobzása súlyos csapást mért az erdélyi magyar lakosság gazdasági pozícióira és társadalmi presztízsére. Hasonló módon hatott a helyi magyar közösségre az egyházi iskolák államosítása, amit a 1948-ban szovjet mintára hozott tanügyi törvény rendelt el. Bár a magyar egyházaktól elkobzott tanintézmények az '50-es években még általában magyar tannyelvűek maradtak, tanáraik egyre fokozodó állami ellenőrzés alatt kerültek, ami az oktatás minőségét is negatívan befolyásolta.  

A diktatúra első éveiben párhuzamosan működtetett szerteágazó román és magyar állami kulturális intézményeknek, egyetemeknek, operáknak, színházaknak, napilapoknak és kulturális folyóiratoknak köszönhetően kiépült egy "tökéletesen" oszloposodott Kolozsvár. Így miközben folytatódott az 1919-ben elkezdődött és 1940-ben megszakított államépítés és a "román" Kolozsvár kialakítása, a magyar közösség számára, elsősorban a Bolyai egyetem révén, a "kincses város" továbbra is megőrizte központi szerepét az elit újratermelésében.

 Az 1952-es töréspont: Kolozsvár és a MAT

Az ideiglenes etnikai egyensúly és Kolozsvár magyar centrumszerepe 1952-ben kezdett megtörni. A Szovjetunió és személyesen Sztálin által szorgalmazott Magyar Autonóm Tartomány létrejöttével az új közigazgatási egység székhelyén, Marosvásárhelyen egy alternatív központ született. Az orosz levéltárakban végzett kutatások szerint a szovjet legfelsőbb vezetés már 1951 folyamán elhatározta, hogy Erdély magyarlakta területein egy szovjet mintára szabott autonóm egységet kell kialakítani. 1951 szeptemberében két Bukarestbe kihelyezett szovjet tanácsadó, P. Arhipov és P. Tumanov "Feljegyzés a magyar autonóm tartomány létesítéséről" címmel memorandumot szerkesztett a SZK(b)P KB-nak. A dokumentumban két lehetséges változatot terjesztettek a moszkvai döntéshozók elé. Az egyik változat egy több mint egymillió lakossal rendelkező nagy méretű tartományt képzelt el, amely nem csak a történelmi Székelyföldet, hanem a Mezőség nagy részét is magába foglalva egészen Kolozsvárig terjedt volna el. A tartomány központja az akkor még magyar többségű Kolozsvár lett volna (amit a szovjet elemzők helyeseltek), viszont lakosságának csupán 55-60 százaléka lett volna magyar, míg a többször hangoztatott sztálini nemzetiségi doktrína követelményei szerint az autonóm terület úgynevezett "kompakt" kisebbségi lakosságot igényelt. A második változat már ez utóbbi követelménynek kívánt megfelelni, és a létesítendő autonóm tartomány gyakorlatilag a történelmi Székelyföldet és a felső Maros-völgyét fogta össze.

1952. július 18-án jelent meg a romániai sajtóban az új alkotmánytervezet, mely előirányozta a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) létrehozását Marosvásárhely központtal. Bár a kolozsvári magyar párthivatalnokok és értelmiségiek korábban sem értesültek arról, hogy szovjet nyomásra olyan  autonóm terület kijelölésére kényszerülhet a román vezetés, amelynek akár Kolozsvár is lehetne a központja, a város mellőzésével létrehozott MAT híre sokkszerűen hatott a kolozsvári magyar elitre. Erről tanúskodnak a kolozsvári magyar konzulátus nyári-őszi jelentései is. A pártgyűléseken és magánbeszélgetéseken egyaránt megfogalmazott nyílt kritikákat a központi hatóságok kemény fellépése követte. 1952 augusztusában Kolozsváron és (kisebb mértékben) más erdélyi központokban nagyszabású megtorló akció indult a frissen megbuktatott magyar származású pénzügyminiszter, Luka László helyi bizalmasai ellen. Az augusztus 29-30-i éjszakán letartóztatták Veress Pált, a városi néptanács elnökét, Demeter János volt alpolgármestert, a már említett Jordáky Lajost, Balogh Edgárt és a még papíron létező, de politikailag súlytalanná vált MNSZ volt tartományi elnökét, Fodor-Pataki Ádámot. A nyomozó szervek elsősorban 1944-46 közötti "politikai hibák" elkövetésével, konkrétan a magyar nemzeti érdekek képviseletével, területi revizionizmussal vádolták őket. A letartóztatások időzítése mégsem bizonyult véletlennek: állam célja az volt, hogy miután létrehozott egy alternatív, földrajzilag sokkal periférikusabb "magyar" központot a Székelyföldön, Kolozsvár megtisztítsa baloldali magyar elitjétől. Ezt is jelzi, hogy Veress Pál utódja egy szinte ismeretlen román pártmunkás lett.

A 1952 nyári-kora őszi megtorlások a város legkülönbözőbb rétegeit érintették. Június végén az egyetemeken tartott vizsgálatok során 41 diákot és tanárt tartóztattak le, és további kétszáz hallgatót zártak ki az intézményekből; a kolozsvári szovjet konzulátus szerint ezen felül letartóztattak 700, a városban tengődő "munkakerülőt", illetve a munkanélkülit, akiket közmunkára ítéltek, valamint  (Kolozs tartomány területén) körülbelül 600 "polgári elemet" és arisztokratát, akiket kényszerlakhelyre helyeztek.

Bár az 1952 utáni években több terv is született számos Kolozsváron működő intézménynek a MAT székhelyére való áttelepítésére, de Marosvásárhely korlátozott befogadóképessége, az általános lakás- és helyiséghiány, valamit a pénzügyi források szűkössége nem tették lehetővé Kolozsvár kiürítését. A legfontosabb intézmények, élükön a Bolyai egyetemmel, továbbra is itt működhettek. Marosvásárhely alternatív magyar politikai és kulturális központként való megjelenése azonban Kolozsvár fokozatos háttérbe szorítását eredményezte, és a két város eliteinek hagyományos rivalizálásához újabb motívummal szolgált.

A román Kolozsvár születése 1956-1966

Sztálin halálát Romániában rendkívül óvatos enyhülés követte. Az 1956-os forradalom előtti éveket a rendszer konszolidációja jellemezte, ami előkészítette az 1956 után beindított erőteljes nemzet- és államépítési folyamatot. Az '50-es évek második felében a magyar többségű észak-erdélyi városok, köztük Kolozsvár románosítása állami prioritássá vált. Az 1956-ban tartott népszámláláskor a románok száma az 1948 óta eltelt 8 év alatt bekövetkezett közel harmincezres növekedéssel szinte elérte a magyarokét (74.033 a 74.155-el szemben). A vasúti műhelyekben és az újonnan létesített üzemekben, például a Carbochim üzemében a munkások túlnyomó többsége már román volt, akik a közeli falvakból, a Mócvidékből vagy (akkor még csekély számban) a Kárpátokon túlról telepedtek le Kolozsvárra. Egy visszaemlékezés szerint 1957-ben a párt főtitkára, Gheorghe Gheorghiu-Dej pezsgőbontással ünnepeltette meg a KB épületében dolgozó káderekkel (beleértve a magyar nemzetiségűeket) a Központi Statisztikai Hivatal friss jelentését, mely szerint Kolozsvár a történelemben először abszolút román többségű várossá vált. A város urbanisztikai arculata is gyorsan változott már az ötvenes évek első felében: az állami szervek, a katonaság, az oktatási intézmények (elsősorban a Babeş Egyetem) és az új üzemek körül épült az egyre nagyobb, a hagyományos magyar várostól immár függetlenül működő "román" Kolozsvár. Az új kolozsvári román elit számára a magyar nyelv immár nem elsődleges és elkerülhetetlen kommunikációs eszköz, hanem inkább egy megtűrt státusú nyelvvé vált.

Az 1956-os forradalom kolozsvári visszhangja kitűnően jellemezte nem csak a város etnikai megosztottságát, hanem a román lakosság alapvető lojalitását az iránt a román állam iránt, amelynek ugyan jelenlegi politikai rendszerét nem kedvelte, de neki köszönhetően mind több román nemzetiségű személy emelkedhetett feljebb a társadalmi ranglétrán. Az október 24-i diákgyűlést szervező magyar diákok többször is sikertelenül igyekeztek kapcsolatba lépni román társaikkal, akikkel azonban a Babeş Egyetem vezetősége elhitette, hogy a megmozdulás revizionista és románellenes jellegű lenne. A Magyarországgal tervezett szolidaritási tüntetés meghiúsult, és már október 25-én elkezdődött az a hosszú megtorlás, amelynek során 1959-ig körülbelül száz fiatalt és egyetemi kádert ítéltek el. 1959-ben a magyar egyetemnek a románba való beolvasztása, majd a középiskoláknak az 1959/60-as tanévtől való egyesítése rendkívül feszült helyzetet váltott ki a városban. Több magyar oktató, köztük a Bolyai Egyetem pro-rektora, Szabédi László öngyilkos lett. A magyar tanintézmények formális önállóságának megszüntetése elsősorban biztonságpolitikai célokat szolgált, de az intézkedések jól beilleszkedtek abba a stratégiába, amely a többségi nemzet társadalmi és lélektani szupremáciájának kialakítását célozta meg.

Az 1956 utáni kemény bírósági megtorlások közepette a város zsidósága egyre nehezebb helyzetbe került. A nemzeti, Erdélyben kifejezetten magyarellenes kurzus kezdete ugyanis Románia-szerte, tehát Kolozsváron is antiszemita hangulatkeltéssel párosult. Mikor 1958 januárjában a bukaresti hatóságok újból lehetővé tették az 1952-ben gyakorlatilag leállított Izraelbe való kivándorlást, néhány hét leforgása alatt az ötezer fős kolozsvári zsidóság egyharmada iratkozott fel az úgynevezett emigrációs listákra. Ez a lépés egyben a romániai egzisztencia felszámolását is jelentette: aki aláírta az űrlapot, már távozása előtt elvesztette munkahelyét, párttagságát, majd a román állampolgárságot is. Távozásával egyidejűleg ugyanakkor le kellett mondania az állam javára minden ingó- és ingatlantulajdonáról. 1966-ra a kolozsvári zsidó közösség száma kétezer, tíz évvel később ezer fő alá csökkent.

A magyarok száma a hatvanas években is növekedett, bár sokkal lassabban, mint az előző évtizedben, és 1966-ban elérte a 77 ezret. Arányuk azonban 41,4%-ra csökkent, miközben a román lakosság egyre dinamikusan növekedett: 1956-os 74 ezernyi főhöz képest ekkor 105 ezer főt számlált. Kolozsvár zárt város státusa lehetőséget adott a helyi és immár román többségű hatóságoknak arra, hogy adminisztratív eszközökkel akadályozzák meg vagy lassítsák le a nem román nemzetiségűek letelepedését. Míg a '60-as években a helyi nomenklatúrában és az állami szervekben (beleértve az állambiztonságiakat, amelyek az '50-es évek végéig sok magyart foglalkoztattak Kolozsváron) gyors etnikai csere zajlott le, ez a folyamat kevésbé  érintette a szakmai tudást leginkább igénylő területeket és a műszaki szférát (főmérnökök, főkönyvelők).

Az 1960-70-es években az egyesített Babeş-Bolyai Egyetem magyar szekciója, a színház és az opera, valamint a kulturális folyóiratok jelenléte (Korunk, Utunk) továbbra is biztosította az immár kisebbségi magyarság identitásápolását. Az 1968-as megyésítési folyamat során létrehozott új székelyföldi központok, Csíkszereda és főleg Sepsiszentgyörgy felfejlesztése azonban Kolozsvár számára egyre nagyobb kihívást jelentett, így ennek hatására utóbbi a magyar kisebbségi elit egyértelmű centrumából egyfajta "tranzitvárossá" alakult az egyetemi évekre ideköltöző, majd diplomájuk birtokában a székelyföldi városokba visszatelepedő fiatal elit számára. A "magyar" Kolozsvár története azonban már 1964-ben, még a Ceauşescu-korszak előtt szimbolikusan is véget ér, amikor is központi utasításra egy éjszaka leforgása alatt átnevezik a magyar utcaneveket és eltávolítják a kétnyelvű feliratokat. Bukarest ezzel jelezte, hogy számára lezárult a város "románná tételének" folyamata.

Életrajzi adatok

STEFANO BOTTONI

1977-ben született Bolognában. 2001-ben jelenkori történelemből diplomázott a Bolognai Egyetemen. 2002-2004 között ugyanott PhD-hallgató. Főbb kutatási területe: a nemzetiségi konfliktusok kezelése, állam- és nemzetépítési folyamatok Közép-Kelet Európában, különös tekintettel Romániára. Doktori disszertációját az erdélyi Magyar Autonóm Tartományról írta. 1999 óta rendszeresen publikál olasz (Contemporanea, Italia Contemporanea) és magyar szakfolyóiratokban (Regio, Magyar Kisebbség, Korall). Társszerző (Federigo Argentierivel) egy Bibó István írásaiból megjelent olasz nyelvű válogatásnak (Il problema storico dell'indipendenza ungherese, Venezia, Marsilio, 2004).