Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései

a magyar forradalomra (1956-1958)

Megjelent: Fedinec Cs.- Ablonczy B. (szerk.), Folyamatok a vátozásban, Budapest, Teleki László Alapítvány, 2005, pp. 221-254

Jelen tanulmány az 1956-os magyar forradalom romániai megítélését kívánja bemutatni, különös tekintettel a bukaresti pártvezetés és az állambiztonsági szervek szemléletére és tevékenységére. Arra keresem a választ, hogy milyen stratégia vezette a román kommunista rendszert az 1957 elején beindított, és azt követő két évben tetőző megtorlási hullám véghezvitelére. Amint ezt az általam feltárt források is bizonyítják, éppen a megtorlást "szakmailag" előkészítő belső vitákban, valamint annak végrehajtásában fedezhetjük fel az erdélyi magyarsággal (és ezzel egyidejűleg a zsidókkal, valamint a szászokkal) szembeni kisebbségpolitikai fordulatot, amely a szakirodalom szerint 1959-ben teljesült be. [1]

Mivel azonban írásom egy átfogóbb kutatás része, csupán utálasszerűen térek rá a magyar és román rendszerellenes szervezkedési kísérletekre, valamint azokra a kollektív cselekedetekre (tüntetések, sztrájkkísérletek), amelyek tulajdonképpen a megtorló akciók "jogalapját" biztosították. Bár főleg a nyíltan "rendszerdöntő" kezdeményezésekről számos új információt nyújtanak a levéltárak - itt elsősorban a Szoboszlay Aladár, [2] a Teodor Mărgineanu [3] és a Ioan Faliboga által vezetett konspirációkra gondolok -, megítélésem szerint az 1956-os forradalom által kiváltott állambiztonsági és egyben politikai fordulatot elsősorban a legfelsőbb döntéshozatali szinten érdemes vizsgálni.

Az első értékelések és intézkedések (1956. október 23.-november 5.)

"Két napja megállt a munka, éjjel a lakosság pihen, nappal megtölti az utcákat. Háromszínű zászlókkal felszerelkezett fiatalokkal teli kamionok, gépkocsik és motorbiciklik járnak az utakon, szovjet- és kommunistaellenes szlogeneket kiabálnak, a tisztek egy lövést sem adnak le. [...] Mély benyomást kelt, hogy a felkelés szervezői olyan látszatot akarnak kelteni, hogy a lakosság nem fog megnyugodni mindaddig, amíg a szovjet csapatok nem vonulnak vissza, és úgy ítélik meg, hogy amit eddig elértek az irredentizmus felé vezető egyik állomás. A párt és az állam jelenlegi vezetősége azt a benyomást kelti a közvéleményben, hogy mindazok a politikai változások, amelyek ezekben a napokban végbemennek, a géppuskások nyomása alatt valósulnak meg. Románellenes sovén megmozdulások veszélye a levegőben van." [4]

Aggodalom, tehetségtelenség, felfűtöttség: ezek az érzelmek jellemezték a magyar forradalom első hetében a budapesti román nagykövetség által Bukaresthez intézett egyik táviratot. A magyar állam és pártapparátus október 23-24-én bekövetkezett összeomlása váratlanul érte a román vezetést. Noha a diplomáciai jelentésekből egyértelművé vált a magyarországi helyzet súlyossága, Gheorghe Gheorghiu-Dej, a RMP első titkára, aki éppen Jugoszláviában tartózkodott, nem hozta előre a tervezett visszautazás időpontját. [5] Így október 28-ig a Romániában foganatosítandó biztonsági intézkedések a Politikai Bizottságra hárultak, amely telefonon egyeztetett minden lépést a távol lévő Gheorghiu-Dej-zsel, gyorsan és hatékonyan reagált az eseményekre. Már 24-ére a Politikai Bizottság rendkívüli ülést hívott össze, amelyen eldöntötték, hogy teljes hírzárlat lép életbe a szomszéd országgal kapcsolatban, ezen felül lezárják a határt, valamint kerülnek minden olyan intézkedést, ami ingerelhetné a magyar vagy a német lakosságot.

További utasítás a belügyi szervek felé az volt, hogy "a letartóztatások terén tapintatot és politikai mérlegelést mutassanak, hogy értelmetlenül ne idegenítsék el a lakosságot". [6] A Politikai Bizottság ugyanakkor teljhatalmú megbízottakat küldött ki a határmenti, vegyes lakosságú és politikailag "érzékenyebbnek" tartott tartományokba: Fazekas Jánost Marosvásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány székhelyére küldték, Miron Constantinescut Kolozsvárra, míg további magyar származású vezetők Nagyvárad, Nagybánya és Temesvár felé vették az irányt. [7] Október 26-án a PB újabb operatív ülést tartott, amelyen kidolgoztak egy 22 pontos akciótervet, amelyek legfontosabb elemei közé tartozott gyűlések összehívása minden munkahelyen, hogy "feldolgozzák a magyarországi eseményeket", azonnali intézkedéseket foganatosítása a lakosság jobb élelmiszerellátása érdekében, a nyugati határokon a katonai védelem megerősítése. [8] A találkozón ugyanakkor pontosították a párt álláspontját az esetleg felmerülő ellenzéki megmozdulások elfojtásával kapcsolatban:

"A Belügyminisztériumnak letartóztatások foganatosítására jogosítványa csak a pártvezetés előzetes jóváhagyásának birtokában van. Gheorghe Apostol elvtárs fogja pártvonalon koordinálni ezt az aspektust. A Belügyminisztériumnak letartóztatások foganatosítására előzetes jóváhagyás nélkül csak tettenérés esetén van jogosítványa, de ezeket az eseteket is 24 órán belül a pártvezetés tudomására kell hozni." [9]

A RMP a forradalom első fázisában és Gheorghiu-Dej Jugoszláviából való hazatéréséig lényegében  három információs csatornát használt: a már említett budapesti magyar nagykövetség jelentéseit, a forradalom első napjaiban Magyarországon tartózkodó román személyiségek (például az Írószövetség főtitkára, Mihai Beniuc) beszámolóit, és végül a titkosszolgálatokat, akik már nyár óta egy Nicolae Ceauşescu és egy Bukarestbe kihelyezett KGB-tanácsos által koordinált operáció keretén belül elkezdtek beszivárogni Magyarországra, felhasználva az I. Csoportfőnökség (külső kémelhárítás) nyugati turistának álcázott, Magyarországra hamis osztrák, nyugat-német, francia és olasz útlevelekkel belépett magyar nemzetiségű tisztjeit. [10] Ez utóbbi csatornáról sajnos nem rendelkezünk ellenőrizhető adatokkal; a másik kettő azonban olyan információkkal árasztotta el a pártvezetést, amelyek nagymértékben hozzájárultak a budapesti események kemény megítéléséhez, valamint a forradalom nemcsak "ellenforradalmi", hanem "revansista" és "irredenta" jellegéről kialakuló képhez. Gheorghiu-Dej október 28-i hazatérése Belgrádból fordulatot hozott a román vezetés kezdeményező képességében. Másnap a PB jóváhagyta, hogy két megbízottat (Aurel Almăşănt [11] és Valter Romant) inkognitóban Budapestre küldjék azzal a  megbízatással, hogy vizsgálják meg a helyzetet és tegyenek javaslatot arra, hogyan viszonyuljon a párt a krízishez. A két küldött már az első Budapestről küldött üzenetében aggasztónak ítélte a helyzetet:

 "Az első kapcsolatfelvételekből (a Vöröskereszt aktivistái, a nagykövetségi elvtársak) és az utazás során szerzett benyomásokból kitűnik, hogy e pillanatban az általános helyzet sokkal súlyosabb, mint azt Bukarestben gondoltuk. És ez annak ellenére, hogy a fegyveres konfliktusoknak véget vetettek. Jelen pillanatban nincs olyan politikai erő, amely ellenőrzése alatt tartaná a helyzetet. Nem érződik a párt jelenléte. A kezdeményezés továbbra is a reakció és a kormány kezében van, utóbbi nyomása alatt engedményt engedmény követ. Megjelennek a burzsoá pártok szlogenjei. A szovjetellenes hangulat elérte még a párt- és államapparátust is. [...] A szovjet nagykövetséget harckocsik veszik körül. A nacionalista szellemiség erőssége minden elképzelést meghalad." [12]

Több jel utal arra, hogy október utolsó napjaiban Bukarest valóban tartott a fegyveres lázadásnak Romániába, elsősorban Erdély magyarlakta részeire való átterjedésétől. Itt már az első napoktól kezdve feszült és az etnikai törésvonalak mentén megosztott közhangulat alakult ki. A román lakosság meglehetősen aggódott, hogy a forradalom az ország területi épségét is veszélyeztetheti. Ezekben a félelmekben maga a pártvezetés is osztozott. Mindezt a KB Szervezeti Osztálya napi jelentései is jól mutatják. [13] A legkomolyabb utcai megmozdulásra Temesváron került sor. Október 30-án a műszaki egyetemen tiltakozó gyűlés hívtak össze, amire mintegy 3 ezer személy, elsősorban, de nem kizárólag az intézmény hallgatói részvételével. Az eseményen szociális (a kollégiumokban levő életkörülmények javítása, az egyetemi rendszer diszfunkcionális elemeinek kiküszöbölése, a bérek és nyugdíjak emelése) és egyben "politikai" jellegű követeléseket (az orosz nyelv tanításának megszüntetése, a kollektivizálás beszüntetése, sajtószabadság) fogalmaztak meg. A műszaki egyetem ebédlőjébe összehívott gyűlésen megjelent, noha nem hívták meg őket, a két Temesvárra kiküldött KB-képviselő, Petre Lupu és Ilie Verdeţ is. Amikor megkíséreltek közbeavatkozni, hogy enyhítsék a feszültséget, félbeszakították őket, szitkokkal és politikai követelésekkel ("Szabadságot akarunk!") rohanták le őket, és végül távozni kényszerültek. [14] Erre a Securitate lépett közbe és páncélosokkal vette körbe az épületet. A diákokat kihozták az ebédlőből, és elvitték egy laktanyába, ahol közülük mintegy kétezret körülbelül egy hétig még ott tartottak fogva, majd nagy részüket szabadon engedték. A feltételezett szervezők közül azonban 32 személy ellen lázításért pert indítottak és még azon év novemberében és decemberében két részletben 1-től 8 évig terjedő börtönbüntetésre ítélték őket. [15] A Politikai Bizottságot azonnal tájékoztatták a temesvári megmozdulásról, amely ezúttal határozottan reagált: "Figyelembe véve azt a tényt, hogy a Magyar Népköztársaságbeli helyzet súlyosbodása következtében néhány reakciós elem mozgolódni kezdett, valamint Temesvár városban egyes diákok ellenséges megmozdulásának fényében, meg kell hozni a megfelelő intézkedéseket." [16]

Október 30-án 22 órától megalakult egy négytagú Általános Parancsnokság (vezetője Emil Bodnăraş, kisegítői Alexandru Drăghici, Nicolae Ceauşescu és Leontin Sălăjan) azzal a feladattal: "megtegyenek minden szükséges lépést, hogy biztosítsák a legnagyobb rendet a Román Népköztársaság területén". [17] Ettől kezdve a forradalom leverésig e Parancsnoksághoz futott be az összes, az ország biztonsági helyzetével kapcsolatos információ. Budapestről azonban főleg Roman és Almăşan tájékoztatták a pártvezetést. Valter Roman (a nagyváradi születésű Neulander Ernő), aki anyanyelvi szinten beszélt magyarul és kitűnően ismerte a budapesti közéletet, visszatérése után egy november 2-án tartott KB gyűlésen megerősítette párttársaiban a veszélyérzetet, figyelmeztetve őket arra, hogy a forradalom a területi revansizmus vágányára gördül be: "Még a pártvezetésben is nyílt románellenes érzelem dominált; nem szabad szemet hunynunk afölött, hogy alulról jövő nyomásgyakorlás volt Erdély ügyében főleg, mert az állami vezetők sem foglaltak el soha helyes álláspontot Erdély kérdésében, sőt, bátorították ezeket az elemeket. És még ebben a tragikus helyzetben is ahelyett, hogy azt mondanák: "Vigyázzatok az ország biztonságára!" vagy valami hasonlót, Kádár - nagyon jól emlékszem ezekre a szavaira - azt mondta nekem: "Adjatok autonómiát Erdélynek." Pontosan így mondta. Nem tudhatjuk, mire gondolt." [18]

Roman figyelemre méltó szavai azt jelezték, hogy a román csúcsvezetést már a forradalom napjaiban eluralta egyfajta fogadókészség minden Erdélyre vonatkozó rémhír illetően. A magyar kérdés előtérbe kerüléséhez jó példa a Magyar Autonóm Tartományban tapasztalt rendszerellenes megmozdulásoknak a megítélése, valamint az október 24-i kolozsvári tüntetéskísérlet és forradalom utáni állambiztonsági tevékenység a két (román és magyar) egyetemnek, valamint több főiskolának otthont adó városban.

A forradalom hatásai és kezelése a Magyar Autonóm Tartományban

Az 1952-ben létrehozott Magyar Autonóm Tartomány a történelemi Székelyföldet, Aranyos nélkül, fogta össze. Bár lakosságának 77,3%-a vallotta magát magyarnak, más erdélyi tartományoktól eltérően a forradalomnak itt nehezen mérhető visszhangja volt. A párt Tartományi bizottsága fondjegyzékének, amely egyébként kiváló forrás a tartomány belső életének tanulmányozására, jelentős és minden valószínűség szerint szándékos dokumentációs hiányosságai éppen ezekben a hónapokban, 1956 októberében és novemberében mutatkoznak. [19] A lakosság hangulatát jól szemlélteti azonban a KB által a tartományokból beérkezett információk alapján szerkesztett október 26-i napi Informatív közlemény:

 "Magyar Autonóm Tartomány - központjában, Marosvásárhelyen délután 5 óráig 17 alapszervezeti ülés zajlott le, de még nem tudjuk, milyen problémák merültek fel ezeken. Az ellenséges elemek továbbra is nyilvánosan mutatkoznak dicsőítve a Magyar Népköztársaságbeli eseményeket vagy erőszakra buzdítva. Ma Hajdu Zoltán író tájékoztatott minket, hogy egy autóbuszon egy vasutas kifakadt "jobb megdögölni, mint éhen halni" és ezzel a kijelentéssel a jelenlévők közül senki sem szállt szembe. [...] Benczel András, Úz község (Sepsi járás) körzeti orvosa, kijelentette a néptanács előtt, hogy nem ért egyet a Magyar Népköztársaság kormányával, amelyik a Szovjetuniótól kért segítséget, mert az ellenforradalmárok is kérhettek volna segítséget az Egyesült Államoktól, és akkor kirobbant volna a háború. [...] Zoltán Gyula kulák Bikfalva községben arcátlanul azt kiabálta, hogy nálunk is meg fog történni, találkozni fogunk a magyar testvérekkel." [20]  

            A párt - döntően magyar nemzetiségűekből álló - helyi apparátusa pánikhangulatban és több elbeszélés szerint egyfajta hadiállapotban élte át ezt az időszakot. A Tartományi Bizottság gazdasági osztályának vezetője, Kuti Elek szerint a KB-kiküldött Fazekas János Marosvásárhelyre érkezése október 25-én már egybeesett a rendőri ellenőrzés megerősítésével:

 "Az '56-os eseményeket ott éltem a pártnál. Jött Fazekas a Gheorghiu-Dej-zsel, [21] lent aludtak a székházban az én szobámban, mert féltek. Érdekes figura volt az is, senki sem tudta, hogy végülis hogy van s mint van Magyarországon. Aztán kaptunk egy üzenetet, fogalmam sincs, kitől, miért, azt mondta, hogy Kuti s Branis ne féljenek, nem lesz semmi bajuk, nem akasztják fel őket. Volt egy olyan figura, hogy voltak akkor azok a diákmozgolódások valamennyire itt is. [...]

 (A rádiót hallgatták?)

 Nem mi hallgattuk a rádiót, hanem volt egy ún. Sinteza [22] szekció, Csiszér Lajos, egy bányász volt ott és egy kicsi román, vagy hárman, ők hallgatták a rádiót [...] mi be voltunk mobilizálva a pártszékházba, behívtak a székházban egy reggel s haza sem engedtek. Otthon azt sem tudták, mi van. Otthon hallgatták a rádiót, hallották, mi van, sírtak, mi lesz velünk [...] franc, nem lett semmi, aludtunk a földön. Enni adtak a kantinban. Hozattak egy csomó puskát a kaszárnyából, hogy vigyázzunk a főnökökre ha valami lesz." [23]

             A helyi politikai elit, kevés kivétellel jól kezelte a forradalom helyi hatásait, és figyelmen kívül hagyva minden etnikai alapú szolidaritási alkalmat, felvállalta azt a rendszer által rábízott feladatot, hogy biztosítsa a nyugalmat a MAT-ban, meglehetősen nehéz körülmények között. Noha nem jegyeztek fel utcai tüntetések megszervezésére irányuló kísérleteket, mint az Bukarestben, Temesváron vagy Kolozsváron történt, a hangulat feszült volt, elsősorban az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet (OGYI) ezernyi hallgatója körében. A párt Ellenőrző Bizottságának kiküldötte által 1957-ben elvégzett ellenőrzésből származó jelentés kiemeli, hogy a diákok 20%-a, 960-ból majdnem 200 "provokatív" módon viselkedett a forradalom alatt. [24] A november 2-i Informatív közlemény az előző nap a városi temetőben lezajlott, diákok által kezdeményezett együttérzési megmozdulásról adott hírt, még ha ki is emelte annak békés és epizódszerű jellegét:

 "Magyar Autonóm Tartomány - a Magyar Népköztársaságbeli események alakulása következtében mind több dolgozó ítéli el az ellenforradalmár bandák tevékenységét. A közhangulat érzékelhetően javult kivéve néhány elszigetelt diákmegmozdulást a halottak napja alkalmából. Ezeknek sikerült meggyőzniük egy idős asszonyt, hogy elhelyezzen egy sírra egy virágkoszorút, amelyen a következő felirat állt: "A hősöknek". Ezt a sírt a marosvásárhelyi diákok által elhelyezett150 gyertyával világították meg. Az éjszaka során a városi tömegközlekedési eszközök kocsiszínében 3 ellenséges felhívást fedeztek fel." [25]

Az elkövetkező napokban, november 4-én és 5-én a hivatalos propaganda nyomásának erősödésével az úgynevezett "ellenséges megnyilvánulások" intenzitása csökkenni kezdett. Noha a munkahelyeken és a falvakban összehívott több száz gyűlés potenciálisan jó lehetőséget biztosított volna a forradalom elítélésével való egyet nem értés kifejezésére, még a Központi Bizottság informatív anyagaiban sem találunk semmi említésre érdemeset a MAT-ra vonatkozóan. [26]

            A valóságban azonban a MAT nem maradt mozdulatlan: azonban az október 23-a után azonnal és leginkább aktivizálódó réteg a kisebbségben élő románság volt. A tartományi néptanács több tucat hivatalnoka (nagy többségükben volt tisztek vagy altisztek) jelentkezett egy "Patria 7" fedőnevű szervezetbe, amely felforgató akciókat tervezett. Az ötletgazda az akkor 51 éves moldvai születésű Ioan Faliboga volt, aki a második világháborúban Antonescu marsall hadseregében szolgált Besszarábiában, majd Marosvásárhelyen telepedett le. [27] A forradalmárok terve nem világos: az egyetlen levéltári forrás, a Securitate tartományi vezetőjének 1957. májusi jelentése szerint Faliboga vallomásában elmondta, hogy szándékában állt saját szervezetének alárendelni egy megfelelő, megalakulóban lévő magyar szervezetet, amellyel együtt svájci mintára egy központi kormányzattal rendelkező független Erdély megteremtését célozták meg. [28] Néhány besúgói jelentésnek köszönhetően a Securitate már november 3-án, még a második magyarországi szovjet beavatkozás előtt felszámolta a szervezkedést, több mint 60 embert tartóztatott le. 1957-ben a Nagyszebenbe kihelyezett III. (kolozsvári) Katonai Törvényszék súlyos börtönbüntetésre ítélték a csoport minden tagját.

            Minek tulajdonítható a rendszer állóképessége a MAT-ban, egy olyan területen, amely sajátos etnikai összetétele miatt ideális terepként szolgálhatott volna a magyar lakosság többsége által is osztott forradalmi követelések recepciójához? A rendelkezésünkre álló forrásokból három egy időben ható faktort különíthetünk el: az állambiztonsági szervek nyomását, a politikai akciókat, és nem utolsó sorban a párt aktivistái és a lakosság nagy része által egyaránt osztott félelmet, hogy elvesztenék az utóbbi 8-10 évben megszerzett anyanyelvi jogokat, illetve szakmai és a párthierarchiában elfoglalt pozíciókat.

            Az állambiztonsági szervek nyomása már október 23-24-étől kezdődően nagyon határozottan érzékelhető volt, és ez nagymértékben hozzájárult annak megakadályozásához, hogy a mind a városokban, mind a falvakban érezhető elégedetlenség tömegmegmozdulásokban törjön elő. Amikor a Tartományi Bizottság megvizsgálta a Securitaténak a forradalom alatti tevékenységét az 1957. március 2-i ülésén, a néhány járási párttitkár által megfogalmazott, a szervek arroganciáját felrovó bírálattal szemben maga Csupor Lajos első titkár vette kelt a szervezet védelmére azzal, hogy noha néhány hibát és visszaélést is elkövetett, a Securitate a forradalom napjaiban mégis "remek munkát" végzett. "A magyarországi események alatt sok párttagot letartóztattak, és megvertek, de utána elengedték őket", [29] tette hozzá Csupor.

            A nyomásgyakorlás (nappali és éjszakai járőrözés, a stratégiai pontokon felsorakoztatott civil ruhás ügynökök, a helyzet közös elemzésére összehívott gyűléseken a Securitate besúgóinak tömeges jelenléte) ötvöződött a KB-kiküldött Fazekas által koordinált politikai akcióval. Fazekas egy 1989 után készült interjúban több alkalommal is említ egy igazából ellenőrizhetetlen epizódot, amely azonban megerősítése esetén kulcsfontosságú jelentőségűvé lépne elő. Állítása szerint október 26-án vagy 27-én Gheorghe Pintilie tábornok, aki 1948-tól a Securitate irányítója volt és Alexandru Drăghici belügyminiszter jobb kezének számított, titkos parancsot küldött neki, amely egy mintegy ezer névből álló listát tartalmazott, akiket előzetes letartóztatásba kell helyezni. A listán a MAT fontos személyiségeinek, számos írónak és értelmiséginek, tanároknak és az OGYI körülbelül 150 diákjának a nevét azonosította. Állítólag Fazekasnak a Kolozsváron hasonló utasításokat kézhez kapó Miron Constantinescuval együtt sikerült hatályon kívül helyeztetni a rendelet végrehajtását az akkor még belgrádi útján tartózkodó Gheorghiu-Dej-zsel folytatott indulatos telefonbeszélgetés eredményeként. [30]

            Fazekas valószínűleg önmagát is igazolni kívánó története ugyanakkor megdöbbentően hat: ekkora nagyságrendű egyszerre végrehajtott letartóztatás, ráadásul ismert személyek ellen egy 65 ezres lakosú városban azt a kockázatot hordozta, hogy később destabilizálja a helyzet. Másrészt jelentős konfliktust eredményezett volna az apparátusbeli keményvonalasok, akik mindenféle ellenzékiséget még megnyilvánulása előtt elfojtanának, és a "puhák/engedékenyek" között, akiket a KB-nak az "érzékeny" régiókba küldött megbízottai képviselnek, és akiknek feladatkörébe az esetleges rendetlenségek politikai eszközökkel való lecsillapítása tartozott.  Még ha tapasztalható is lett volna a forradalom napjaiban bármiféle konfliktus a rendszeren belül, azt mindenképpen a párt nyerte meg: októberben és novemberben a Securitate tartományi vezetőségei és központi apparátusa egész Románia területén összesen 1.120 személyt tartóztatott le, [31] amely ugyan jelentős szám, mégis távol áll a Fazekas által elmondottak nagyságrendjétől.

Fazekas tevékenysége minden esetre figyelemreméltó: a KB küldötte több mint két hétig keresztül-kasul bejárta a tartományt, arra törekedve, hogy meggyőzze a magyar lakosságot: nem állhat érdekében minden megszerzett kulturális és nyelvhasználati jogot kockáztatni a forradalommal való szolidaritással. November elsején például sikerült meggyőznie az OGYI diákjait, hogy lemondják a halottak napjára tervezett tiltakozó és részvéttüntetésüket. [32] A magas rangú hivatalnok bizonyára tudatában volt annak, hogy a Belügyminisztérium apparátusa kitartóan nyomást gyakorolt abban az irányban, hogy szigorú politikát gyakoroljanak minden valós vagy lehetséges ellenféllel szemben. Így az egyetlen mód arra, hogy meghazudtolják a Bukarestben az erdélyi magyar lakossággal és a MAT-tal szembeni növekvő bizalmatlanságot, hogy demonstrálják a tartomány abszolút lojalitását.

            November 2-án a szinte kizárólag magyar munkaerőt foglalkoztató marosvásárhelyi Simó Géza bútorgyárban gyűlést tartottak az első titkár jelenlétében, amelynek forgatókönyvét a helyi alapszervezet párttitkára már napokkal előtte kidolgozta. Az ülésen huszonhét munkás és mester, akiket súlyos retorziókkal fenyegettek meg, amennyiben visszautasítanák a "felkérést", szólalt fel a forradalmat elítélően. A gyűlés végén felolvastak egy, a "munkásosztálynak és az egész magyar dolgozó népnek" címzett kiáltványt, amely megegyezett a bukaresti Griviţa Roşie nagyvállalat munkásai által felolvasottal, és amelyben elítélték az ellenforradalmat és biztosították a címzetteket a romániai munkások támogatásáról a "népi hatalom védelmében folytatott harcban". [33]

Ezután az OGYI került sorra, hogy kinyilvánítsa hűségét a rendszer iránt egy nyílt levél formában, amely 42 tanár aláírásával november 5-én jelent meg a helyi napilapban. [34] Egy ilyen vészhelyzetben a párt azokra is számítani akart, akik a múltban politikai hibát vétettek, mint Csőgör Lajos volt rektor, akit 1955-ben engedtek ki a börtönből 5 és fél év szigorított fegyházbüntetés letöltése után és akit alig egy éve helyeztek vissza egyetemi állásába:

 "Kerestek, hogy nincs-e valamilyen szervezkedés, hogy reagál az ifjúság. Hát természetes, hogy az egyetem fel volt bolydulva, különösen az ifjúság és mindenki ezt tárgyalta, akarva, nem akarva, az emberek meg mindenki a rádió mellett ült és figyelte a ma-gi fejleményeket. Vásárhelyen Fazekas hívta össze az egyetemet, már hivatta össze az ottani pártvezetőséggel és rektorral az egyetemi tanári karát és ingem külön megkértek, hogy szólaljak fel és lehetőleg olyan szellemben, hogy megnyugtatólag." [35]

Érdemes itt megjegyezni, hogy a nyilvános ellenzékiség egyetlen megnyilvánulása a fiatal értelmiségiektől származott, azoktól, akik az előző években a romániai magyar sztálinista kultúra kialakításának legfőbb haszonélvezői voltak. November első napjaiban a Tartományi Bizottság rendkívüli ülést hívott össze az értelmiséggel: újságírókkal, irodalmárokkal, folyóirat-szerkesztőkkel, színházi emberekkel. A Fazekas által támogatott és elnökölt találkozó célja az volt, hogy mindnyájukkal aláírasson egy levelet, amely a KB-t szolidaritásukról és hűségükről biztosította. Amint az ülésen jelenlevő fentebb idézett Kuti Elek vallomásából kitűnik, nem minden a forgatókönyv szerint zajlott:

 "Volt egy gyűlés az értelmiségiekkel, írókkal, ott volt mindenki, Hajdú Győző, Papp Feri, Sütő András, Kovács György [...] Gyomrozták őket kegyetlenül, hogy helyezkedjenek álláspontra. Nagy viták, veszekedések voltak ott. Egyszer be kellett menjek, be kellett vigyek valamit a gyűlésterembe, ahol ezek szónokoltak s kiabáltak s veszekedtek, kiabáltak, győzködték egymást hogy forradalom vagy ellenforradalom." [36]  

A hűséglevelet azok a helyi írók szerkesztették, akikben a párt egyedül és teljes mértékben megbízhatott: Hajdu Győző, az Igaz Szó című folyóirat főszerkesztője, és Kovács György író; a levél november 4-én jelent meg Lelkiismeretünk parancsszava. A Magyar Autonóm Tartományban élő írók és a marosvásárhelyi irodalmi intézmények dolgozóinak levele az RMP Központi Vezetőségéhez címmel a Vörös Zászlóban. [37] A központi magyar napilap, az Előre főszerkesztője, Robotos Imre ugyanakkor megtagadta az előbbi cikket aláírók által néhány nappal később elküldött távirat megjelentetését, mivel közülük ketten, Sütő András és Gálfalvi Zsolt arra kérték, hogy törölje nevüket az aláírók közül, mivel ők "szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal". [38] Erről és Robotos egy másik mulasztásáról - megvágta a bútorgyári munkások kiáltványának Gheorghiu-Dej iránti személyes lojalitásukra vonatkozó részét - is értesülő főtitkár dühösen reagált. Berontott az Előre szerkesztőségébe és "büdös zsidónak" aposztrofálta Robotost, akit később elbocsátottak állásából.

A következő hetekben és hónapokban a magyar lakosság körében tapasztalt feszültségek kezelésére párhuzamosan három módszert dolgoztak ki a hatóságok. Az első lépés a tájékoztatáspolitikát érintette: különösen november folyamán, amikor a helyi napilapban, a Vörös Zászlóban kiemelt jelentőséget tulajdonítottak egy sor Magyarországról érkező hamis hír közlésének. Például november 14-én egy Letagadhatatlan tények című cikkben - a korabeli romániai sajtóban ritka jelenségként - az elborzasztó részletekre kihegyezett leírásokkal ábrázolják az ellenforradalmárok rémtetteit. Az írás egy csehszlovák újságíró beszámolóját idézte, aki "150 személy megcsonkított holttestét" látta az Astoria Szálló előtt, és aki szerint amikor a Vöröskereszt megközelítette a helyszínt, hogy elszállítsa a tetemeket, a "horthysták" tüzet nyitottak az orvosokra és az ápolónőkre.

Egy racionálisabb elemzési kísérlettel szolgált Fazekas jobb keze, Blénesi Ernő a falvakban élő magyar lakosság által leginkább olvasott lap, a Falvak Dolgozó Népe hasábjain. A vezércikk középpontjában az a (Fazekas által erőteljesen képviselt) törekvés állt, hogy demonstrálja a román vezetés számára, mennyire teljességgel idegen az erdélyi magyaroktól a(z ellen)forradalom.

 "A Székelyföldön ért a hír. Falvak, kisvárosok problémái, mindennapjai mellől szakított el. [...] A rádiótól vártam én is  - s ki tudja hányan még - a megnyugvást hozó tiszta gondolatokat. De a rádió [...] Forradalom? Ki ellen? Miért? Miért az értelmet lázító magyarkodás? Szabad ez, szabad az. Szabad? Mitől és kitől? [...] Miért ? Hogy hulljon a vér, hogy ömöljön. [...] Hogy Budapest, a gyönyörű és büszke Budapest újból "bús Babilon" legyen. Hát nem! Vér, szív, ész - minden tiltakozott." [39]

A hivatkozásokat a Székelyföldre (és nem a bürokratikus hangzású Magyar Autonóm Tartományra) és a "gyönyörű és büszke Budapestre" bizonyosan nem szerkesztőségi tévedés eredményezte. Hogy legitimálják rendíthetetlen politikai pozíciójukat, Fazekas, Blénesi és a helyi pártfunkcionáriusok tudatosan alkalmazták a "nemzeti" érzelmek szférájának jelentéskódjait, mint például a Budapestre való olyan irányú célzást, hogy az nem egy ország, hanem egy szélesebb közösség, a magyar nemzet tulajdonába tartozna. Ugyancsak novemberben nagy sajtóvisszhangot kapott egy sor magyar kulturális kezdeményezés. Például a Bolyai Farkas matematikus emlékére szentelt ünnepélyes megemlékezések, akiről ugyanekkor Marosvásárhely legnagyobb presztízsű középiskoláját nevezték el. [40] Ezen felül egy héttel később a Vörös Zászlóban megjelent egy látszólag semleges, de a MAT által azokban a hónapokban követett kompenzációs identitáspolitikának megfelelő kommüniké, amely a február 25-i országos népszámlálás régiókra lebontott adatait közölte. [41] A MAT 731 ezernyi lakójának nemzetiségével és anyanyelvével kapcsolatos teljes oldalt megtöltő adatsorok közlésének az lehetett a célzata, hogy megerősítse az olvasókban az meggyőződést, hogy egy "kis Magyarországon" élnek, egy olyan üvegházban, amely immunis az anyaország által megélt drámákkal és politikai törésekkel szemben.

A kísérlet csak részben volt sikeres. Az 1957. február 3-án esedékes parlamenti választásokat például számos incidens kísérte. Januárban több plakátot és arcképet tépték le vagy gyújtottak fel. [42] Ami azonban még súlyosabbnak tűnt a helyi és az országos pártvezetésnek egyaránt: a székelyföldi polgárok egy része első ízben vállalt nyílt konfrontációt a hatalommal. A választási névjegyzékben szereplő 480 ezernyi állampolgár közül 9.370 szavazó a Nemzeti Demokratikus Front listája ellen voksolt, miközben még ezren érvénytelenítették a szavazólapot és majdnem 4.000-en tartózkodtak. [43] A szavazási eredmények egykor a hatalomhoz való viszonyt is mérték. Ebben a konszenzuspróbában országos szinten az ellenszavazatok, az érvénytelen voksok és a távolmaradás révén a MAT az utolsó helyre került országos szinten.

Nem véletlen tehát, hogy a meggyőzési kísérletekhez és a szimbolikus engedményekhez már 1956 novemberétől egy harmadik kezelési módot alkalmazott a hatalom: a nyomozói/informatív munka fokozását, mely a megtorlás tulajdonképpeni kezdetét jelentette. Ennek eredményeként csak 1957. májusáig közel 130 személyt tartóztattak le (fele-fele arányban magyarokat és románokat). [44] Mint ahogy a Belügyminisztérium kiértékelő gyűléseinek jegyzőkönyveiből ki fog tűnni, a legjelentősebb eredményt az információs csatornák fokozatos felerősödésében, a lakosság és kiváltképpen az értelmiségi körök behálózásával érte el az állambiztonság 1957 folyamán.

Az etnikai ellentétek manipulálása: Kolozsvár 1956-1957

Kolozsvárt 1956-ban pontosan fele-fele arányban lakták a magyarok és a románok. Erdély kulturális központjában 1918 óta minden megmozdulás, vita vagy konfliktus óhatatlanul is etnikai színezetet nyert, és nem volt ez másképpen a budapesti forradalom kitörését követően sem.

Október 24-én a Ion Andreescu szépművészeti főiskola magyar tagozatának hallgatói gyűlést hívtak össze, amelynek eredeti célja a Hallgatói Egyesület városi képviselőinek megválasztása lett volna. A párt ugyanis évekig tartó halasztás után éppen októberben engedélyezte, hogy az Ifjúmunkás Szövetségtől független hallgatói egyesületek alakulhassanak meg. [45] A várt 20 diák helyett azonban több százan jelentek meg és a találkozó tiltakozó megmozdulássá alakult át, amelynek végén a hallgatók 5 pontos dokumentumot adtak át a rektori hivatalnak. Ebben kérték az egyetemi autonómia megvalósítását, a hallgatói egyesület kapcsolatainak szorosra fűzését nemcsak a kelet-, hanem a nyugat-európai hasonló egyesületekkel, illetve az egyetemi felvételi vizsgákon alkalmazott diszkrimináció megszüntetését az "egészségtelen" származásúnak tartott fiatalokkal szemben. [46] A megmozdulás szétoszlatására a Securitate a rektor kérésére körbevette az épületet, és igazoltatta a jelenlevő diákokat. Másnap letartóztatták a két szervezőt, Balázs Imrét és Tirnován Arisztidot, akik alig néhány nappal korábban tértek vissza egy magyarországi útról; december 12-én mindkettőjüket 7 év börtönre ítélték bűncselekmény elkövetésére való felbujtásért. [47]

Szintén egy, a Bolyai Egyetemen tartott és a bölcsészkar hallgatói által szervezett gyűlésen fogalmazták meg a létrehozandó Hallgatói Egyesület "statútumtervezetét". Ennek a kezdeményezésnek az 5 szervezőjét is letartóztatták november 17-18-án, és közülük négy személyt 1957-ben 3-tól 7-évig terjedő börtönbüntetésre ítéltek. [48]

 Az utolsó kolozsvári akciónak már markáns nemzeti jellege volt. Október 26-án mintegy húsz diák kiment a Házsongárdi temetőbe, hogy megtisztítsa az ott elhantolt híres magyar írók és értelmiségiek évek óta elhanyagolt síremlékeit. A gesztus, amelyet a rektori hivatallal már a nyáron egyeztetett program keretében tettek, ezekben a napokban szimbolikus jelentésekkel telítődött. Ez a hatóságok számára november elsején vált nyilvánvalóvá, amikor a Bolyai Egyetem magyar irodalom tanszékének három adjunktusa által vezetett tömeges diákküldöttség kivonult a temetőbe és virágkoszorúkat helyezett a frissen helyreállított sírokra. [49]

            Temesvártól eltérően, ahol együtt tiltakoztak magyar, román és német diákok, Kolozsváron egyoldalú magyar akcióvá vált minden kezdeményezés. A két etnikai csoport között semmilyen együttműködés nem volt tapasztalható az első 2-3 nap kivételével, amikor a Babeş Egyetem Jogtudományi Intézetének faliújságján a következő felhívás jelent meg: "Román diákok, vállaljatok szolidaritást a magyar diákokkal!", amit azonnal eltávolítottak. [50] Október 27-től kezdődően úgy tűnt, mintha a legnagyobb városi egyetem hallgatásba burkolózna. A Securitate és a párt aktivistái által foganatosított, a magyarok revizionista céljaira alapozó diverziót a rektor, Raluca Ripan kémikus együttműködésével sikerült megvalósítani, aki megtiltotta diákjainak és tanárjainak, hogy kapcsolatba lépjenek bolyais kollegáikkal, és ezzel sikerült demoralizálnia és elbizonytalanítania a magyar diákokat is. Bibó László, a protestáns teológia hallgatója, akit 1958-ban letartóztattak, cellatársának (az állambiztonság beépített emberének) tudomására hozta az egyik szóbeszédben magát erősen tartó magyarázatot arra, hogy miért bukott el egy közös diákmegmozdulás terve:

"Bibó elmesélte, hogy azokban a napokban sokat beszélgettek a babeş-es és a bolyais diákok megmozdulásairól. Az a szóbeszéd járta, hogy a Babes diákjai felfegyverkeztek, és hívták a magyarokat, hogy együtt vonuljanak fel Kolozsvár utcáin, hogy tüntessenek a magyarországi diákok érdekében. Ez a felhívás azonban csak provokáció lett volna, mert a valódi terv szerint a magyar diákokat a tüntetés élére helyezték volna, és amikor a monostori negyedhez való megérkezésűkor két oldalról is megtámadták volna: szemtől szembe a helyi román lakosok, míg hátulról a Babeş diákjai. Így aztán az egész tüntetést lefújták." [51]

A beépített besúgó által a szerveknek továbbított vallomás azt a Securitate által bizonyított manipulációs képességet mutatta be, ami az etnikai előítéletben rejlett. Ezért a magyar forradalom hatásainak a kezelése egy jól sikerült próbakőnek bizonyult. Pedig utólag a Securitate tartományi parancsnoka, Nicolae Breban ezredes elismerte egy 1957-es operatív kiértékelő gyűlésen, hogy az állambiztonságot a "magyarországi események meglepetésszerűen érték, számbelileg és minőségileg alkalmatlan hálózattal". [52] A kialakult helyzet hátterében a desztalinizáció jegyében megkezdett belső átszervezések és a besúgói hálózat részleges leépítése állt. A márciusban kiadott 15/1956. sz. BM operatív parancs például előírta az egész hálózat felülvizsgálatát, elsősorban a párttagok elbocsátása, ennek következményeként a sokszor párttagokból és pártjelöltekből álló hálózat rendkívül módon meggyengült 1956 őszére. Az 54/1956. sz. operatív parancs megjelenésekor, amely közvetlenül a forradalom kezdete után előirányozta, hogy tömeges méretekben szervezzenek be informátorokat az értelmiségiek köréből, az állambiztonsági szervek alig 7 ügynökkel rendelkeztek a körülbelül 9.000 főt számláló kolozsvári egyetemi/főiskolai diákságból, valamint a mintegy 700 egyetemi káder körében. Például az állambiztonság nyelvezetében "Bolyai-probléma"-ként számon tartott fejezetben csak "Gyurka Jánosra" számíthattak, aki a magyar irodalom tanszék fiatal tanársegédje volt, amikor még 1956 júliusában beszerveztek. [53] Éppen az ő szóbeli beszámolói egy szintén magyar tisztnek, akivel majdnem napi kapcsolatban volt, képezték a szervek legfontosabb munkaeszközét a saját diverziós stratégiájuk kidolgozásában. Már október 24-én "Gyurka" egyik legjobb barátnőjét, a nyelvészeti intézet fiatal kutatónőjét, Varró Katalint jelentette fel irredentizmusáért és nacionalizmusáért:

 "Varró Katalin nagyon elégedettnek tűnt a magyarországi ellenforradalmi eseményekkel, és ez alkalomból kijelentette: "A Magyarországon bekövetkezett nagy(szerű) események után konkretizálódni fog az Európai Föderáció, amelybe belép majd Magyarország, Jugoszlávia, Csehszlovákia, és ennek következményeként megtárgyalják és megoldják majd Erdély kérdését is, hogy majd ő is beléphessen tagként ebbe a Föderációba"." [54]

A forradalom leverése után a nyomozói munka kiterjedt a tanári karra is. A fővádlottak között találjuk Jordáky Lajost, aki szenvedélyes beszédeket tartott a forradalmat és a magyar nép hősiességét ünneplő diákok előtt. Amikor november 17-én "Gyurka" megnevezte Jordákyt és más "lázadókat", tanárokat és diákokat, akik kitűntek a forradalom iránti szolidaritásukkal, Páll Ferenc őrnagy utasította az ügynököt, hogy fokozza saját tevékenységét:

 "Feladatok: az ügynöknek újból találkoznia kell a Bölcsészkar dékánjával, Márton Gyulával, és ha a körülmények megengedik, figyelembe véve a nagy tiszteletet, amellyel Márton forrásunk iránt viseltetik, kérdezze meg, gyakorlati szempontból miben áll a Tanszékén [Magyar Irodalom - S. B.] tanító tanárok és tanársegédek tevékenysége, ami a diákok körében az imperialista rádióadók hallgatásának következtében folytatott izgatási tevékenységet illeti. Ugyanakkor az ügynök számára kijelölt feladat az is, hogy felvegye a kapcsolatot Jordáky Lajos professzorral, beszélgessen vele a magyarországi eseményekről és az ezek következtében a bolyais diákokban kialakult hangulatról, és állapítsa meg, hogyan konkretizálódik Jordáky ellenséges izgató tevékenysége a tanárok és diákok körében." [55]

            Az 1956 novemberében elindított nyomozások eredményeként az állambiztonsági szerveknek 242 gyanúsítottat sikerült azonosítani, és 27 vizsgálatot indítottak, amelyek két év alatt összesen 29 diák és 4 tanár letartóztatását eredményezték, akik mind magyarok voltak. 1957 őszére a "Bolyai-problémát" felügyelő besúgók száma elérte a 65-öt (62 informátor és 3 rezidens), köztük tanárok, diákok, KISZ-vezetők, de akadtak portások és takarítók is. [56]

A forradalomban való érzelmi, szimbolikus "részvételben" nagyon fontos szerepet játszott egyfajta nemzedéki lázadás is. Az október és november közötti megmozdulásokat vagy megmozdulás-kísérleteket zömmel fiatal egyetemisták vagy gimnazisták hajtották végre, akik már a kommunizmusban nőttek fel, és 1956-ban tagjai voltak a KISZ-nek vagy egyenesen a pártnak. A tanári kar, és főleg az a része, amely felelős pozíciókat foglalt el - a fiatalokkal ellenkezőleg - annyira egységesen reagált, hogy ez még a pártvezetést is kellemesen meglepte. Ugyanazon a Bolyai Egyetemen az egyetemi testületek (a rektori hivatal, a dékánok, a legbefolyásosabb tanárok, a pártalapszervezetek) magas fokú fegyelmet tanúsítottak, és bármiféle formális tiltakozás nélkül végrehajtották a pártvezetés által rájuk kirótt feladatokat. [57] A diákok állásfoglalásai miatti kezdeti nehézségek után a "Bolyai-ügy" kezelése a KB-kiküldött Miron Constantinescu legfontosabb feladatává vált. Az egyetemi pártalapszervezet november 3-i gyűlésén meg nem alkuvó, és az október közepéig politikai tevékenységét jellemző liberális hangsúlyoktól mentes beszédet tartott. A magyarországi eseményekről szólva engedékenységgel és az éberség hiányával vádolta meg Gáll Ernő rektorhelyettest, noha ez sosem nyilatkozott támogatóan a magyar forradalomról. Mikor késő este Constantinescu berekesztettnek nyilvánította az ülést, sietett figyelmeztetni a résztvevőket, hogy nyugodtan térhetnek haza, a magyar kérdést nemsokára megoldják. [58]

Két nappal később, november 5-én megszervezték a román és a magyar egyetem együttes ülését, amelyen 1.500 tanár és diák vett részt, akik Constantinescu újabb szenvedélyes beszéde hatására tömegesen felszólaltak, hogy elítéljék a magyar felkelést és hogy egy, a találkozó végén elküldött táviratban  biztosítsák Gheorghiu-Dej-t és a pártot hűségükről. [59] A hűségdemonstrációt látszólag értékelték a pártvezetés csúcsain. November 13-án Bányai László rektort az előző években légionárius múltja miatt mellőzött Constantin Daicoviciu történésszel együtt előléptették oktatási miniszter-helyettesnek egy olyan kormányátalakítás keretében, amely a "liberális" Miron Constantinescut juttatta az ideológiailag egyik legfontosabb minisztérium élére.

A Magyar Autonóm Tartományban és Kolozsváron a kisebbségi elitnek tett - évek óta várt - engedmények, mint például a Korunk című folyóirat újbóli kiadásának engedélyezése, egy egyre tökéletesebb "térmegfigyelő" rendszer kialakításához társultak. Az állambiztonsági szervek által nemcsak a vészhelyzet heteiben, hanem az elkövetkező években a magyar egyetem iránt tanúsított figyelmet (a letartóztatások zöme 1957-ben vagy éppen 1958-ban következett be) az határozta meg, hogy találjanak a diákok és az értelmiségiek körében olyan bűnös elemeket, amely lehetővé tenné, hogy megszüntetendővé váljon az az intézmény, amely az '50-es évek első felében még, a MAT-tal együtt, a kommunista rezsim első évtizedében folytatott nemzetiségi politika gyöngyszemének számított. Ebben a görcsös időszakban egy levél is indoka lehetett 8 éves börtönbüntetésnek, mint azt Péterffy Irén elsőéves bölcsészhallgató esete mutatja, akit majdnem két évig figyeltek a "Bolyai-problémára" állított besúgói hálózaton keresztül - mígnem felfedezték bűntényét:

 "1957 januárjában vagy februárjában Péterffy Irén átadta az ügynöknek [60] olvasásra a magyar népköztársaságbeli Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, és Füst Milán, a Magyar Népköztársaság írójának egyik beszédét, de nem akarta felfedni, kitől kapta az anyagokat, csak hogy az Irodalmi Újságnak az ellenforradalom alkalmával megjelent számából lettek kimásolva." [61]

A vészhelyzettől a stratégiáig: egy belügyi "szakmai értekezlet" (1957. február 23.)

            Az 1956 forradalmat követő romániai megtorlási rendszer 1957 elején bontakozott ki. Míg azonban Magyarországon a Kádár kormányt szolgáló újonnan felállított magyar állambiztonság több ezer harcost és felbujtót célozhatott meg, a román megfelelője csakis potenciális ellenségeket vehetett számba: azokat az erőket (a még tevékeny vasgárdista illegális mozgalom, a hegyekben rejtőzködő partizánok és egyéb fegyveres bandák, a betiltott szekták, és nem utolsósorban a "cionisták" és a "magyar nacionalisták"), amelyek nem annyira a hivatalos ideológia monopóliumára, mint az épülőfélben levő román szocialista állam belső biztonságára jelentettek veszélyt.

1957. január 14-15-én, néhány nappal a budapesti csúcstalálkozó után, amelyen a varsói szerződés országai vettek részt, Lengyelország kivételével, a bukaresti Belügyminisztérium székházában nagygyűlését tartották, amelyről ugyan még nem kerültek elő a jegyzőkönyvek, de tanúskodnak róla az ugyanazon évben keletkezett egyéb BM-iratok. A találkozó eredményeként 1957 januárjában a  belügyminiszter kabinetjéből a 70/1957. sz. operatív parancsot bocsátottát ki a minisztérium központi apparátusának és az állambiztonság tartományi igazgatóságainak címezve. Az ebben az időszakban kiadott és eleddig a levéltárakban fellelt (amelyek között sajnos nem szerepel a 70-es sz.) BM "operatív" rendeletek szövegei különböző meglepetéseket tartogatnak számunkra. Ezeket nem távirati úton, hanem küldöncökön keresztül juttatták célba. Több tíz oldalas opuszokról van szó, amelyeket gyakorlati hasznú "példázatok" és a szervek munkájára irányuló kritikák gazdagítottak. A 70-es sz. parancs tartalma legalábbis részlegesen rekonstruálható a rendelet végrehajtásával kapcsolatban 1957. február 27-én elrendelt vizsgálatokból négy tartományi igazgatóságon (Kolozs, MAT, Iaşi és Bákó). [62]

A rendelet előírta "hírszerző akciók" elindítását (azaz a célszemély baráti és ismeretségi köréből beszervezett ügynökök révén való nyomozást) olyan személyekkel szemben, akik a "fasisztaként" megjelölt mozgalmak (elsősorban vasgárdisták és magyar nyilaskeresztesek) vagy a feloszlatott történelmi pártok (az 1922-38 között tevékenykedő Magyar Országos Pártban, valamint a magyar adminisztráció alatt, 1940-44 között működő Erdélyi Pártban tevékenykedő magyarokon kívül a liberálisok, nemzeti parasztpártiak, független szociáldemokraták) tagjai vagy szimpatizánsai voltak. Az összes felforgató tevékenységgel vádolt szervezet (beleértve a cionista mozgalmat) szervezeti felépítését rekonstruálni kellett és minden "hívét" elhelyezni az általános politikai gyanúsítottak nyilvántartásában. [63] Következésképpen világosnak tűnnek az állambiztonsági szervek által 1957 elején megállapított értékelési kritériumok: a középpontban vagy bizonyos társadalmi "kategóriák" álltak (a vasgárdisták, a magyar fasiszták stb.), vagy bizonyos földrajzi egységek, azok, amelyek a legnagyobb arányban rendelkeztek magyar lakossággal (a MAT és Kolozs tartomány), és azok, amelyekben a legnagyobb volt a szélsőjobboldali vagy a "cionisták" - azaz a régi cionista mozgalom Romániában maradt tagjainak aránya (Bákó és Iaşi tartományok). A Securitate tartományi igazgatóságait megbízták azzal, hogy május 6-ig küldjenek a BM-nek egy legfeljebb 15 oldalas, 13 példányban legépelt jelentést, amelyek közül az egyik orosz nyelvű legyen az akkor még román területen tartózkodó aktív szovjet miniszteri tanácsadók használatára. [64]

Párhuzamosan a pártvezetés is foglalkozni kezdet a megtorlás szervezésével. 1957. február 23-án a KB épületében zárt ülést tartottak. A párt részéről Nicolae Ceauşescu elnökölt, aki azidőtájt kezdett kitűnni, mint a bukaresti vezetés egyik legkeményebb és befolyásos képviselője. A feszült légkörben zajló ülés többi résztvevői elsősorban a megfigyelés alatt tartott tartományok párt- és állambiztonsági felelősei voltak, és a hosszúra nyúlt vitában először vált központi kérdéssé a magyar kisebbség viszonyulása a magyarországi eseményekhez. [65] Ezt illetően parázs vita bontakozott ki a BM képviselői (akik Ceauşescu támogatását is bírták) és a tartományi párttitkárok között.

Az első konfliktus a kolozsvári egyetemek helyzete körül alakult ki. Vasile Vaida, Kolozs tartomány párttitkára és volt földművelésügyi miniszter felpanaszolta az állami szervek akcióinak eltúlzott brutalitását és esetlegességét, mivel a forradalom alatt a "nagyon gyenge információt" [66] túlzott brutalitással kompenzálták, valamint a magyar nyelv ismeretének hiányát (amit többek között a Securitate tartományi fejének, a bolgár származású Mihai Nedelcunak és a kihallgatások felelősének, a besszarábiai származású Manea Gruiának a szemére vetett). A Bolyai Egyetemen foganatosított négy letartóztatásból, amelyet az egyetemi szövetség statútumtervezetének összeállítóival szemben alkalmaztak, Vaida szerint "csak az egyik volt jogos", és hozzátette, hogy február 27-ére tervezték a per tárgyalását, amellyel szemben foglalt állást mind a tartományi pártbizottság, mind a Securitate helyi igazgatósága. [67] Drăghici hajlíthatatlannak mutatkozott: "Együtt készítették a dokumentumot, együtt feleljenek"; Vaidának arra a kérésére, hogy engedjék ki a fogdából Várhegyi Istvánnak, a diákmozgalom vezetőjének a társait, a miniszter ironikusan replikázott: "Ha elkezdünk a Bolyai szerint járni, a végén majd Nagy Imre eszméit is népszerűsítenünk kell!" [68] A miniszter aztán hozzátett egy árulkodó részletet a kolozsvári magyar egyetemmel szembeni politikai ítéletről, amely több mint két évvel megelőzte annak hivatalos, 1959-ben bekövetkezett új struktúrába való "integrálását", a Babeş-Bolyai egyetem létrehozását:

 "Én azt hiszem, hogy a 4 letartóztatás jogos, mert együtt dolgozták ki ezt a tervezetet és hozzájárultak a terjesztéséhez, és ez a Petőfi Kör anarchikus nézeteit követi. Az én véleményem az, hogy ott Kolozsváron Vaida elvtárs és a többi elvtársak alá vannak vetve a Bolyai Egyetem meghatározott elemeinek nyomásának, amelyeknek hibás, liberális nézetei vannak. [...] Mikor Kolozsváron voltak a magyarországi események alatt, az elvtársak a Szekuritátétól egyenesen nem akartak elvinni a Bolyaiba, hogy ne keltsenek mozgolódást a legkeményebb elemek körében. Létezik egy sor bandita és soviniszta elem, és ezekkel szemben határozottabb álláspontra kell helyezkedni." [69]

Az ülés során szót kapott a MAT tartományi titkára, Csupor Lajos is. Vaida kollegájával ellentétben, Csupor remekül érzékelte az ülést uraló számon kérő jellegű hangulatot, és felszólalását drámai felhangokkal tálalta. Vaidához hasonlóan a Securitate több helyi tisztjének gyenge magyar nyelvismeretét kifogásolta, hozzátéve, hogy ez a körülmény gyakran váltotta ki a lakosság ellenszenvét, Csupor figyelmeztette a belügyminisztert, hogy a tartományban továbbra is létezik egy "szívós ellenséges tevékenység", amelyet tovább szít a MAT-ból származó több száz diák, akik a szocialista nemzetiségi politikának köszönhetően a Bolyai Egyetemen tanulhattak, és akik január végén hazatértek lakóhelyeikre, hogy részt vegyenek a választásokon. [70]

A választások kudarca vörös posztó volt a tartományi belügyi igazgatóság szemében, valamit a helyi pártvezetésnek is. A februári vita egyik kulcspillanata az volt, amikor a MAT-ot majdnem öt éve vezető, és ezzel immár szakértővé előlépő Csupor a bukás minden felelősségét elhárította, és igyekezett elkerülni minden kritikát, bizonytalanságot keltve a hallgatóságában, és úgy írva le saját tartományát, mint ami mostanra kezelhetetlen szervezetté vált: "Ellenséges terveiken kívül egy sor levéllel készülnek a tavaszra, amikről azt mondják, hogy Magyarországról kapják őket. [...] látszik, hogy ez egy szervezkedési kísérlet." [71]

 Szinte megelőzve a központ elvárásait, Csupor radikális növekedést kért mind a kiküldött operatív tisztek ("járásonként 3-4 ember nem tud sokat csinálni" [72] ), mind a lakosság köréből beszervezett ügynökök létszámában: a katolikus többségű járásokban a Securitate "alig egy tucat informátorral" rendelkezett. A titkár felhívása pozitív fogadtatásra lelt, különösen Drăghici részéről, aki megígérte, hogy a lehető leggyorsabban magyar anyanyelvű tiszteket küld a MAT-ba, hogy levezessék a kihallgatásokat és a lakosság körében folyó hírszerző munkát. [73]

Ceauşescu záró felszólalása azokra a tanulságokra koncentrált, amelyeket a román kormánynak a magyarországi eseményekből le kell vonnia. Ez viszont sokkal több volt, mint egy záróbeszéd: szinte bejelentette a lakosság teljes bevonásának stratégiáját, amelyet 1965-től, a rendszer csúcsára kerülésétől követett. Az első pont a szervek munkamódszereire hivatkozott. Hatékonyságuk, jelentette ki kifejezetten Csupor kérésére válaszolva, egyáltalán nem a tartományban lévő állomány számától vagy "10 vagy 30 ezerrel több ember" [74] átcsoportosításától függ, hanem a kifejtett munka minőségétől. Ceauşescu a Romániában alkalmazott nyomozási módszerek ellenszámlás védelmét vállalta magára: összehasonlítva az ÁVH és a Securitate tevékenységét azt hangoztatta, hogy míg első esetben ott súlyos visszaélések voltak, "nálunk ezek a visszaélések nem fordultak elő". [75] Ennek ellenére a lakosság továbbra is kevés bizalommal és rokonszenvvel viseltetett a politikai rendőrség iránt, ezért Ceauşescu azt tervezte, hogy radikálisan megváltoztatja a tömegek hozzáállását:

 "Mindent meg kell tenni, hogy a biztonsági szerveink úgy dolgozzanak, hogy kivívják a dolgozók és parasztok rokonszenvét, szeretetét. [...] Ha letartóztatunk mindenkit, aki ilyen vagy olyan módon sérteget minket, nem cselekszünk jól, és sosem fogjuk leleplezni az ellenforradalmár elemeket. Az a feladatunk, hogy beszélgessünk az emberekkel, megértessük velük az üzenetünket, és Csupor elvtársnak, ahelyett hogy a biztonsági szervek számának növelését kérje, inkább fel kellene vetnie a politikai munka fokozásának kérdését ahhoz, hogy a Magyarországról kapott levelek száma ne homályosítsa el a lakosság körében végzett politikai tevékenységünket." [76]

            A Ceauşescu által elképzelt jövőbeli Romániában, a besúgás ethoszára épülő rendszerben az állampolgár is hozzájárult volna az állambiztonság megerősítéséhez, mégpedig nem az erőszak vagy a zsarolás nyomására, hanem állampolgári kötelességtudatból:

 "A legjobb hírszerző munkát akkor fogjuk elérni, amikor azt emberekben olyan tömegmozgalmat leszünk képesek létrehozni, amelyben mindenki állampolgári kötelességének érzi majd feljelenteni a hasonló gyárbeli vagy azon intézménybeli mozgalmakat, ahol dolgozik. Ezt a munkát hozzáértéssel kell folytatnunk, erre a hozzáértésnek van szüksége a munkánknak, hogy elmélyítsük a biztonsági szervek és a tömegek közötti kapcsolatot, hogy minden állampolgár hazafias kötelességének érezze az ellenség leleplezését ott, ahol rátalál." [77]

Ceauşescu buzdítása azonnal értő fülekre talált a Belügyminisztérium apparátusában. Még azon év tavaszától a Securitate egyik fő feladatává vált a besúgói hálózatok megerősítése abból a célból, hogy elérjék a pártvezetés által kért "minőségi munkavégzés"-t. [78]

Mielőtt megvizsgálnánk ezt a szempontot, röviden vissza kell térnünk a MAT főtitkárának a február 23-i találkozón egy feltételezett felforgatási veszéllyel kapcsolatban tett kijelentéseire. Csupor álláspontja, amely ezen az alapvető fontosságú találkozón nyilvánvalóan az egész tartományi vezetőség álláspontját képviselte, nem volt összhangban az általa képviselt vagy valamennyire megtűrt óvatosan magyar "nemzeti" irányvonallal. Amint ezt már kifejtettem, éppen 1957 első hónapjaiban adta a Tartományi Pártbizottság a legtöbb engedményt elsősorban kulturális téren. Támogatta például az elhanyagolt történelmi emlékművek restaurálását, a magyar kultúrához kapcsolódó személyiségeknek való szoborállításokat, februárban egy kizárólag magyar tudósokból és párthivatalnokokból álló csoportnak adott megbízást, hogy állítsák össze Marosvásárhely monográfiáját, és végezetül engedélyezte (némi habozás után) a március 15-i ünnepségek megtartását. [79]

A MAT magyar irányítói nyilvánvalóan megkísérelték kitágítani a "formában nemzeti, tartalomban szocialista" autonómia-doktrínát, hogy újból vonzóvá tegyék a "kis Magyarország" projektet azon személyek ezreinek, köztük számos fiatal értelmiségi és párttag szemében, akikben a magyar forradalom elfojtása egybeesett a szocializmusból való kiábrándulással. Csupor főtitkár 1957. február-márciusában tehát nem kettős játékot játszott, és nem próbálta átverni a központot. Egy bármennyire is minimális konszenzusalap keresésében a MAT kommunista elitje egy pillanatra elfogadta, hogy politikamentessé tegyék a nemzeti érzelmeket, azaz a legszükségesebbre csökkentsék a nemzeti forma szocialista tartalmát. A központból azonban mind nyugtalanítóbb jelek érkeztek: a helyi elitbe és az egész magyar kisebbségbe vetett hit megtörni látszott. Ugyanakkor a már említett magyar lakosság részéről is felerősödtek a már a választások alkalmával feljegyzett rokonszenvhiány jelei. Március 15. előestéjén, amelynek megünneplése, noha a tervezettnél jóval szerényebb keretek között, de elnyerte a KB jóváhagyását, a MAT különböző helységeiben magyar diákcsoportok (többségükben kiskorúak) a rendszerrel nyíltan dacoló demonstrációk szereplőivé lettek. Sepsiszentgyörgyön például a volt Mikó Gimnázium mintegy tíz diákja, akik 1956. október 25-én megalapították a Székely Ifjak Társaságát, egy a kollektív emlékezetben hosszú ideig fennmaradt akció főszereplőivé váltak: március 14-15-ike éjszakáján egy fekete szalaggal átkötött virágkoszorút helyeztek el a város közparkjában található 1848-as emlékművön. [80] A gesztust olyan elővigyázatosan készítették elő, hogy a Securitáténak hónapokig nem sikerült azonosítania a tetteseket. Mikor azonban a csoport egy hasonló akciót kísérelt meg következő év március 15-én, a szervek a tetthelyen rajtaütöttek a fiatalokon és alig néhány napon belül 18 letartóztatást foganatosítottak. [81]

Március 15-én egy másik demonstratív akció is lezajlott Fehéregyházán, a magyar nemzeti emlékezet szimbolikus helyén. Ezt az akciót az Erdélyi Magyar Ifjúsági Szervezetnek (EMISZ) nevezett földalatti  csoport hajtotta végre, amelyet 1956. november 4-én Brassóban alapított néhány középiskolás magyar diák és munkás, és a tél folyamán a szomszédos Székelyföldre is kiterjedt, több tucat főleg unitárius vallású fiatalt számlálva tagjai között, akik közül 1958-ban több mint százat letartóztattak. [82]

Az 1956-os forradalom recepciója, amelyhez hozzáadódott a főleg a Belügyminisztériumból érkező sorozatos vészjelzés a magyar kisebbség megbízhatatlanságáról, kemény politikai reakciót váltott ki a központ részéről. Március 21-én, miközben Kolozsváron és más erdélyi városokban elindult az 1956-hoz kapcsolódó első nagy letartóztatási hullám (amely során többek közt Páskándi Gézát is őrizetbe vették), a sajtó leközölte Chivu Stoica miniszterelnöknek az újonnan megválasztott Nagy Nemzetgyűlés megnyitása alkalmából elmondott beszédét. Stoica 1944 előtt Gheorghiu-Dej-zsel majdnem tíz évet töltött együtt a börtönben, és a főtitkár egyik legközelebbi bizalmasának tartották. Szavai nyilvánosan is meghirdették a koncepcióbeli váltást. Stoica minden területre kiterjedő beszéde, miután kifejtette a Románia által képviselt új "multilaterális" külpolitikai doktrínát, tévedhetetlen átkötéssel a magyar revizionizmus veszélyének taglalásához érkezett:

"A magyar népi hatalom ellen véres támadással egyidejűleg már hallatszott az agresszív körök és az ellenforradalmi bandák hangja, amelyek a Magyarország és a vele szomszédos államok közötti határok revízióját követelték; a revizionista elemek meg is kísérelték, hogy meglobogtassák a horthysták igényeit Erdély, illetve más szomszédállamok területei felett." [83]

Stoica a nyugati rádióállomásokat is megvádolta azzal, hogy revizionista felhangú románellenes propagandát folytatnak, amennyiben "a revizionizmust az úgynevezett európai föderalizmus immár lerongyolódott köntösébe akarták öltöztetni". Az üzenet meglehetősen világos volt, és utólag még egyértelműbbé tette a Scînteiában, illetve a továbbiakban március 23-án a Vörös Zászlóban is közölt beszéd mellett megjelenő kommentár: "Chivu Stoica elvtárs megállapította, hogy ma [kiemelés tőlem - S. B.] Románia politikája a nemzeti érdekek, a függetlenség és az állami szuverenitáson alapul." [84]

Nem szabad alábecsülnünk ezeknek a szavaknak a súlyát, amelyeknek Stoica csak közvetítője, nem megfogalmazója volt: Gheorghiu-Dej ötölte ki a hármas formulát (nemzeti érdekek, függetlenség és a területi szuverenitás fokozott védelme), amely a hatvanas évektől a román kommunista rendszer politikájának alapját képezte.

"Nem vagyunk gondozó intézet!" A magyar kérdés kiéleződése (1957-1958)

A Belügyminisztériumban május 17-én lezajlott találkozón a januári parancs teljesítését kérték számon a négy érintett tartománytól (MAT, Kolozs, Iaşi és Bákó). A gyűlést Drăghici személyes és szigorúan titkos utasítása előzött meg, amelyet a MAT-beli  Securitate-kirendeltség vezetőjéhez intézett április 14-i keltezéssel. [85] Drăghici részletes kritikával illette a MAT "operatív-hírszerzési munkatervét", amelyet mind a külső kémelhárítás (II. Csoportfőnökség), mind a belügyi elhárítás (III. Csoportfőnökség) terén "hibás és irreális"-ként minősített. Drăghici engedékenységgel és felületességgel vádolta beosztottját: a több mint 5.000 a MAT akkori területéről származó, kapitalista országokba kivándorolt személy által szított növekvő ellenséges tevékenységgel szemben. Kovács Mihály, a BM tartományfőnöke és az általa irányított tisztek ugyanis csak 6 kémelhárító akciót indítottak el. Még negatívabb volt a miniszter véleménye a III. Csoportfőnökség munkájáról:

 "A MAT számára annyira fontos magyar nacionalisták vonalán hírszerzési szempontból csak két ügyet kívántok követni. Nem terveztek semmilyen intézkedést a Fodor Pál-ügyben az ügynökhálózaton és a nyomozáson keresztül összegyűjtött anyag ellenőrzésére, amely ügy nagyon fontos ismerve azt, hogy a célszemély Márton Áronnal együtt szervezett egy olyan összeesküvést, amely a népi demokratikus rendszer destabilizálását tűzte ki céljául. Noha a marosvásárhelyi egyetemi hallgatók és a tanári kar körében súlyos népellenes megmozdulások következtek be ezen a téren, nem terveztek semmilyen intézkedést az ellenséges elemek hírszerzési célú megfigyelésére." [86]

A miniszter személyes odafigyelése a Securitaténak a MAT-ban elért elégtelen eredményeire a helyi elnyomó apparátusban egy radikalizálódási folyamatnak kedvezett, amelyet jól tükröz Kovács Mihálynak az 1957. május 17-i belügyminisztériumi operatív találkozón elhangzott beszámolója. [87] A Kovács által bemutatott pozitív kép szerint a belbiztonsági szolgálatok tisztjei azonnal magukévá tették a január 17-i parancs szellemét, és május elejéig gondoskodtak arról, hogy a szovjet tanácsadóknak a felszólaló tiszt által többször is hangsúlyozott segítségnyújtása mellett rekonstruálják az összes feloszlatott polgári és fasiszta párt szervezeti felépítését. Ennek eredményeként a belügyi nyilvántartásba bevezettek 529 "ellenséges elemet", akik közül 199 az 1940-44 között működő "magyar fasiszta pártok" (azaz a Szálasi-féle Nyilaskeresztes Párt és az Imrédy-féle Magyar Egységes Párt) volt aktivistája és vezetője, 245 az Erdélyi Párt exponense volt, valamint számos románt is: 51-et a Vasgárdából, 17-et a nemzeti parasztpártból és a liberális pártból, kettőt pedig a Titel Petrescu-féle jobboldali szociáldemokrata pártból. Nyilvántartásba vettek ugyanakkor 14 "cionistát" is, akiknek többsége csupán részt vett a két világháború között népszerű cionista sportegyesületekben. [88] Az ellenségesnek tartott elemek nyilvántartásba vételét 344 hírszerző akció elindítása követte, azaz nyomozási aktacsomót nyitottak a szintén gyanús elemek terhére: köztük volt 136 magyar fasiszta, 128-an az Erdélyi Párt volt tagjai közül, 49 vasgárdista, 14 nemzeti-parasztpárti és liberális, és további cionisták. A nyomozások eredményeként Kovács "64 magyar és több mint 60 román nacionalista" letartóztatásával büszkélkedhetett, akik közül utóbbiak a Ioan Faliboga által vezetett összeesküvési ügyben voltak érintettek. [89]

A nyílt terrornál azonban még hatásosabb volt a hírszerzői hálózatok megerősítése. Ez a rendelkezés, amelyet valószínűleg már a 70-es sz. parancs is tartalmazott, a magyarság jövője szempontjából döntő fontosságúnak bizonyult, mivel 1957 tavaszán a rendszer valóban meggyőződött arról, hogy a magyar lakosság esetleges "ellenséges" tevékenységének kérdésében információs csatornái rendkívül gyengék. E tekintetben pontos adatok állnak rendelkezésre a MAT-ot illetően. Egy jelentés szerint 1957 januárjáig az úgynevezett "magyar nacionalisták vonalon" mindössze 60-an dolgoztak. A Securitate vezetőhelyettesével, Evgeni Tănaseval és a minisztérium munkáját koordináló szovjet tanácsosokkal folytatott konzultációk sorozatát követően márciusban eldöntötték egy nagyszabású beszervezési kampány elindítását: alig két hónap alatt 67 informátort szerveztek be, közülük 9-et az OGYI-ből, ahol a "munkaterv" húsz beszervezést írt elő, 23-at "újraaktiváltak", míg másik 35-öt úgy osztályoztak, mint akiknek beszervezése "folyamatban van". Íme egy az OGYI orvosi karán utolsó éves diáklány beszervezésének dinamikája:

 "Róla van anyagunk a magyarországi események során kifejtett ellenséges megnyilvánulásáról, és kompromittáló anyag két nős orvossal való szexuális kapcsolatáról. A jelöltről végzett tanulmányból kitűnik, hogy rendelkezik az ügynököknek szükséges képességekkel, következésképpen további lépéseket tettünk a beszervezése irányába. A beszervezési folyamat során teljes mértékben elismerte a vele szembesített tényeket, és lehetőséget kért, hogy rehabilitálhassa magát. Ez alkalommal - korábban ismeretlen - értékes adatokat szereztünk meg az Ady kör megszervezésével kapcsolatban, a kezdeményezőkről és a vezetőkről, és különösen kapcsolataikról néhány szegedi diákkal, akik a magyarországi eseményeket megelőző időszakban az OGYI-n voltak látogatóban, és akik inspirálták a magyarországi Petöfy (sic!) körhöz hasonló Ady kört, amely fontos szerepet játszott a MNK-beli események előkészítésében és lebonyolításában. Az ügynök, egy volt kizsákmányoló lánya, akit egy munkaegységben van elhelyezve, élvezi a célszemély és más elemek bizalmát, akikről elkezdett anyagokat szolgáltatni". [90]

Az OGYI egy másik diáklányának szélsőjobboldali múlttal rendelkező, és az '50-es évek elején már internált apját viszont a következő módon szervezték be:

 "Múltbeli politikai tevékenységét kutatva, friss anyagot gyűjtöttünk néhány ellenséges megnyilvánulásáról és figyelembe véve azt, hogy nagyon ragaszkodik a lányához, aki az OGYI másodéves hallgatója, ezen anyagok alapján lépéseket tettünk a beszervezése irányába. A beszervezés jó eredményéhez nagymértékben hozzájárult a lánya iránt érzett szeretet, mivel kijelentette, hogy mindenre hajlandó az ő érdekében." [91]

Ezeknek az idézeteknek a közlését, amelyeket a Securitate operatív anyagokat tartalmazó levéltárában található többtucat élettörténet közül választottam ki, nem az a viszketegség szülte, hogy kifürkésszem és bevádoljam a gonoszságnak azt a banalitását, amely kitűnik egy apa megzsarolásának eme bürokratikus összefoglalójából. Inkább egy tömegméreteiben mély benyomást keltő keresztmetszetét képezik egy Európa perifériáján található kommunista állam kollektív mentalitás-fejlődésként felfogott társadalomtörténetének. Valójában éppen azt a kulcsfontosságú átmenetet ragadják meg, amely az elnyomás tisztán terrorisztikus dimenziójából (kitalált bizonyítékokra alapozott perek, kínzás szisztematikus alkalmazása a vallomások kicsikarása végett) egy diskurzív természetű dimenzióba vezet át, amely a rendszernek abból a növekvő képességéből táplálkozik, hogy a társadalom mind szélesebb szegmenseit képes magához kötni, birtokba véve és kizsákmányolva a legintimebb érzelmeiket is. Gondolunk itt Ceauşescu 1957. februári alapvető jelentőségű beszédére a "minőségi munkáról": ezek és a többi több ezer beszervezés, amelyeket az ellenség köreiben országos szinten ekkor végrehajtottak a leendő diktátor politikai elveinek első gyümölcseit képezték.

A nyomozási munka minőségének javulását ismeri el azoknak a minisztériumi felügyelőknek az aláírással ellátott beszámolója, akiket a MAT-beli munka ellenőrzésére küldtek ki. [92] Marosvásárhelyen nyomozási aktacsomókat nyitottak a rendvédelmi szervek által ismert magyar nacionalista szervezetek összes helyi vezetőjéről:

 "Alkalmas ügynököket szerveztek be, mint például 'Vranceanu', 'Barabás', 'Kiss Ferenc'". [93] Fontos újdonságok kerültek elő a gyulafehérvári római katolikus püspökről is, amelyekről azonban szűkszavúan számoltak be: "egy nagyon rátermett ügynökön keresztül fontos információkat szereztek Márton Áron tevékenységéről és szándékairól". [94]

Az előrelépést mindazonáltal nem tartották elégségesnek a bukaresti illetékesek. 1957. januárjától kezdődően a munka terjedelmében bekövetkezett növekedés súlyos gondokat okozott egy olyan struktúra számára, amely 1957-ben tartományi szinten még csak néhány tucat operatív (vagyis besúgói hálózatot működtető) tisztet számlált. A bukaresti kiküldöttek által felügyelt 262 folyó nyomozásból kiderült, hogy több mint kétharmadát, 186-ot nem fednek le a lakosság köréből beszervezett ügynökök. A helyi szervek ezen felül továbbra is súlyos taktikai hibákat követtek el a beszervezés során:

"Az 1957. február 26-án Sepsiszentgyörgy járáson a nyilaskeresztes pártnak a korábbi Háromszék megyei vezetésében a női tagozat felelősével szemben nyitott 459-es számú egyéni aktacsomó sikeréhez a munkaterv előírta, hogy a célszemélyre állítsuk rá "Zöldi" ügynököt. De annak ellenére, hogy a nyomozás megkezdése és a felülvizsgálat időpontja között eltelt 2 hónap, egyetlen anyagot sem sikerült megszerezni - ami ugyanakkor normális is -, mivel "Zöldi" ügynök, lévén a célszemély fivére és jó kapcsolatot ápolva vele, nem adott ki semmit sem róla. Az operatívval való találkozásból kitetszik, hogy a terv elkészítésének pillanatában azt sem tudták, hogy az ügynök testvére a célszemélynek, és hogy mindketten tagjai voltak a nyilaskereszteseknek". [95]

Ezeket és más egyéb problémákat a május 17-i találkozón tárgyaltak meg, amelyen részt vett Drăghici, két miniszterhelyettese, és a Securitate magas rangú tisztjei, Gheorghe Pintilie és Alexandru Mureşan (a magyar származású Ady László [96] ), ezen felül az érdekelt négy tartomány és a belső elhárítással foglalkozó III. Csoportfőnökség vezetői. Már az első hozzászólásoktól kezdve a "magyar kérdés"-nek a MAT és a Kolozs tartományi vezetőségek általi kezelésével szemben a hangvétel nagyon kritikus volt. Arra a tényre keresve a választ, hogy addig a pillanatig "túl kevés magyart" tartóztattak le, Kovács ezredes egy "nyelvi" jellegű magyarázatot kockáztatott meg, amely közvetlenül megerősítette Csupor tartományi párttitkár vádjait, miszerint a tartományba vezényelt tisztek nem ismerték a magyar nyelvet:

"A miniszter elvtárs több ízben is megkérdezte, hogy a mi szerveink miért nyomoznak inkább román elemeket. [...] Elemeztem a probléma okait, és azt állapítottam meg, hogy az állományunk nagy része román nemzetiségű, nem beszél magyarul, tehát sokkal könnyebb volt nekik egy román elemet beszervezni, mint egy magyart. [...] Most sikerült változtatnunk a helyzeten, és a hangsúlyt a magyar nemzetiségű ellenséges elemekre helyeztük. Négy hónap alatt ezen a vonalon 80 informátort szerveztünk be." [97]

Kovács önkritikájának azonban nem sikerült lecsillapítania Drăghici haragját, aki nyomást gyakorolt ugyanezekre a szervekre, hogy elindítsanak egy teljes körű megtorlási kampányt. A Faliboga-féle román szervezet és a magyar felforgató csoportok közötti feltételezett kapcsolatok feltárásának elmulasztásával kapcsolatban Drăghici rámutatott arra a "magyar sovinizmusra", amely szerinte a MAT-ban tevékenykedő Securitatét is uralta:

 "Faliboga szervezetéről beszélek. Ezek az ellenségek nyilatkozatokkal szolgáltak két elemről, akikkel közös frontot alkottak. Érdekes, hogy ti nem érzékeltétek ezt a problémát, nem tettetek lépéseket, hogy felkutassátok a többi elemet, a magyarokat. Mi most figyelmeztettünk titeket, és azt hiszem jó lett volna kiterjeszteni a nyomozást a többi magyar elemre is. Milyen volt a probléma azzal, hogy bevegyétek őket is? Ti megadtátok ezeknek az elemeknek a lehetőséget, hogy azt mondják, a románok meg akarták ölni őket. Viszont egy pillanatra meg kell vizsgálnunk a sovén hazafiasságnak ezt a kérdését is. Miért nem látjátok ezt a problémát annak politikai szemszögéből is? Mert szerintem ennek a problémának a gyökerénél egy magyar sovinizmus áll. Amíg nem foglalsz állást ez ellen a sovinizmus ellen, anélkül hogy megkülönböztetnénk, melyik oldalon nyilvánul meg, sosem sikerül rávenned az operatív tisztjeidet arra, hogy a magyar elemek ellen dolgozzanak". [98]

A miniszter első fejmosása után a VII. Csoportfőnökség (nyomozás és kihallgatások) vezetőjére, a kolozsvári Butyka Ferencre került a sor, hogy önkritikát gyakoroljon felettesei előtt és alkalmazottait vádolja. Az adatok az 1957 első hónapjaiban végrehajtott megtorlásról, magyarázta Butyka, mutatták az ott folytatott munka politikai és stratégiai hibáit: csak januárban a szervek 500 személyt tartóztattak le, de ezeknek több mint a fele munkás és "dolgozó paraszt" volt (tehát a szegény- vagy középparasztok közé sorolták őket), és alig 37 személy volt kulák és 15 "másfajta kizsákmányoló". [99]

Butyka szerint a megtorlás hatástalansága a magyarok körében két tényezőnek volt tulajdonítható. Az első, amint arra kollégája is rámutatott, "nyelvi" természetű. Áprilisban, Kolozsvárra utazva kihallgatta Dobai István jogászt, akit kevéssel korábban tartóztattak le azzal a váddal, hogy egy az ENSZ-nek szánt memorandumot szerkesztett, [100] amelyben Erdély felosztását kérte:

 "Beszéltem ezzel a Dobaival, és egy adott ponton magyarul szóltam hozzá, és akkor elkezdett bátorságra kapni. Elmondta, hogy tervét Kolozsváron egy sereg ember ismerte, és hogy senki sem utasította vissza." [101]

Az a látszólagos furcsaság, ahogyan az etnikai-nyelvi szolidaritás zárt hálózatai továbbra is megőrizték befolyásukat, központi jelentőségű politikai kérdést takar. A román állami apparátus elkezdte megérteni, hogy csak hatékony csoporton belüli információs hálózatok létrehozása teremtheti meg Bukarest számára azt a lehetőséget, hogy megtudja, hogyan értékelik a magyarok saját körülményeiket. Butyka ugyanakkor mégsem hitt annak a szükségességében, hogy újra kell gondolni a teljes magyar közösség pozícióját, és burkolt kritikát fogalmazott meg az apparátussal szemben: "Az a benyomásom, hogy az elvtársak most azt hiszik, minden magyar fasiszta, ellentétben azzal, amit eddig hittek, hogy minden magyar demokrata." [102]

 Butyka szerint az egyetlen eszköz arra, hogy feloldják a Bukarestben immár eluralkodó bizalmatlanságot, a központi hatóságokkal való feltételek nélküli együttműködés. Ezek viszont abbéli elfoglaltságukban, hogy felépítsenek egy nemzeti alapon szerveződő szocialista rendszert, olyan jelzéseket adtak, miszerint nem tolerálják többé a közigazgatás minden szintjén, beleértve a Securitatét is, eluralkodó engedékenységet és korrupciót. Drăghici záróbeszédében szabad utat engedett az alantasaival szembeni minden haragjának, akiket azzal is megvádolt, hogy lebecsülték az 1956-ban és 1957-ben kibocsátott főbb operatív rendeletekbe foglalt utasításokat: "Nem vagyunk gondozó intézet, emberbaráti társaság, hogy ezeket a leprásokat mind a biztonsági apparátusunkban tartsuk [...] nem vagyunk menhely, és aki nem akar dolgozni, azt kirúgjuk." [103]

Akárcsak Ceauşescu, Drăghici is hangsúlyozta annak a szükségességét, hogy pontos munkát végezzenek: "Az ellenséget csak bizonyító dokumentumok alapján leplezhetjük le, és ezeket csak egy minőségi hírszerző hálózaton keresztül szerezhetjük meg." A kormány potenciális vagy kinyilvánított ellenségei mindenhol megbújnak: "nem mondhatjuk azt, hogy vannak helységek, ahol nincsenek ellenségeink. Minden egyes községben volt egy vasgárdista, egy nyilaskeresztes stb. [...] A ti legfőbb fegyveretek a hírszerző hálózat kell hogy legyen." [104] Az utolsó támadás egyben a legjelentősebb is volt. Vitatva a MAT Securitate-főnökének beszámolójába foglalt következtetéseket, Drăghici a mindaddig alábecsült magyar veszélyre hívta fel a figyelmet:

 "Kovács elvtárssal már évek óta vitatkozunk erről a problémáról, hogy ebben a tartományban szerintem létezik egy világos és egyszerű magyar sovinizmus, amit az elvtárs nem ért meg, és ennélfogva nem fognak ügynököket toborozni a magyarok körében, mert itt nincs határozott pozíciójuk ezekkel az elemekkel szemben. Azt mondják, hogy a magyarokat elnyomták a múltban, és nem ez az alkalom, hogy most velük foglalkozzunk. Ez egy téves felfogás. A magyarokat ugyanúgy elnyomták, mint a románokat, de a román fasizmus ugyanolyan vad, mint a magyar fasizmus, és a régi román pártokat ugyanúgy banditák alkotják, mint a magyarokat. Nekünk nem a magyar néppel van bajunk, hanem a magyar banditákkal." [105]

Drăghici májusi beszéde mérföldkő volt nem csak a megtorlás "szakmai" megalapozásában, hanem a román pártvezetés magyarságpolitikai attitűdjében is. A belügyminiszter ugyanis nemcsak a magyar lakosság Romániához való lojalitását kérdőjelezte meg, hanem a magyar nemzetiségű belügyeseknek és pártkádereknek a nemzeti kérdéshez való hozzáállását is. Alig fél évvel később, az 1957. december 2-3-án zajlott széleskörű operatív gyűlésen (512 tisztet rendeltek Bukarestbe), a belső elhárítással megbízott BM III. Csoportfőnökség parancsnoka, Nicolae Budişteanu már tényként kezelhette a Szoboszlay Aladár, a Fodor Pál és a Dobai István által vezetett kezdeményezések (akik egyébként mind Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspökkel konzultáltak) mögött rejlő közös szándékot: "Ezekből és más akciókból világosan látszik, hogy a magyar nacionalisták legfőbb célja Erdélynek (vagy annak egy részének) a Román Köztársaságtól való elszakadása, és Magyarországhoz való csatolása." [106]

Az 1956-os megtorlási hullám mérlege

Az 1956. október 24-én kezdődött letartóztatási hullám egészen 1961-ig tartott, és több tízezer letartóztatáshoz vezetett. Legintenzívebb fázisa 1957 második felétől 1959 őszig tartott. Ekkor országszerte 9.959 személyt itéltek el, és közel 18 ezret tartóztattak le. [107] Egy 1959-es kimutatás szerint abban az évben átlagosan 17-18 ezer politikai letartóztatottat tartottak számon az ország börtöneiben és kényszermunka táboraiban [108] . Mivel sok őrizetbe vett személyt később (sok esetben többhónapos raboskodást követően) szabadlábra engedtek, az ideiglenesen börtönbe zárt gyanúsítottak számát csak becsülni lehet. A politikai megtorlás nagyságrendjéről azonban több belügyminisztériumi jelentés alapján hozzávetőlegesen pontos képpel rendelkezünk. Az alábbi táblazatban az erre vonatkozó adatokat foglalom össze [109] .

	politikai letartóztatott	"adminisztratív bűntetés" címen letartóztatott	összes letartóztatás	kényszerlakhelyre (DO) helyezett  személy	összes éríntett személy
1956. okt -nov.	1.120	/	1.120	/	1.120
1957	3.257	/	3.257	523	3.780
1958	6.362	946	7.308	349	7.657
1959	8.910 (8.964) [110]	1.954	10.864 (10.918)	249	11.167
1960	1.711 (1.723) [111]	113	1.824 (1.835)	155	1.990
1961	2.232 (2.677) [112]	516	2.748 (3.193))	192	3.385
1962	657	116	773	147	920
1956.okt. - 1962. dec.	24.249 (24.760)	3.645	27.894 (28.405)	1.615	30.120

Öt év alatt tehát több, mint 27 ezer politikai megfontolásból által indokolt letartóztatásra került sor országszerte. Ezen kívül közel 1.500 személyt D.O. (domiciliu obligat), azaz kényszerlakhelyre helyeztek. A legkeményebb korszákot kétségkívül az 1958-as év jelentette: ekkor került sor a legtöbb elmarasztaló ítéletre (4.083) valamint a legsúlyosabb ítelek meghozatalára (itt elsősorban a Szoboszlay per tíz halálos ítéletére gondolok, amit 1958. szeptember 1-én hajtottak végre. Az eddigi levéltári kutatások alapján lehetetlen megállapítani a három katonai törvényszék (Bukarest, Iaşi és Kolozsvár) által meghozott halálos ítéletek számát. Részletes és használható adatok csak az 1957. január 1. és 1959. július 31-i időszakra vonatkozóan állnak rendelkezésre, amiket az alábbi kimutatásban foglalok össze:

	elmarasztaló ítéletek száma	halálos ítéletek száma	a börtönben vagy a kihallgatások során elhunytak száma	leleplezett "ellenforradalmi" szervezetek száma
1957	2.737	10	54	68
1958	4.083	27 [113]	85 [114]	182
1959	3.139	?	?	180
összesen	9.959	45+?	139 + ?	430

Vizsgálatunk egyik központi kérdése, hogy milyen mértekben érintette az 1956 utáni megtorlás a különböző nemzetiségeket. Hasonló mértékben súlytotta-e a román többséget és a kisebbségeket (magyarokat, németeket, zsidőkat), vagy a megtorlás menete egyre inkább etnikai (kisebbségellenes) szinezetet kapott? Foglaljuk először össze a nemzetiség szerinti megoszlást figyelembe vévő és rendelkezésre álló adatsorokat. A nyomozásokból látszólag hiányoztak az "etnikai" előítéletek: az ellenséges elemeket előre meghatározott sémák szerint osztályozták (magyar nacionalisták, román vasgárdisták, cionisták stb.). A BM III. Csoportfőnökség összesítése szerint azonban január és június között országszerte 1.471 személyt vettek őrizetben politikai okok miatt, közöttük 661 személyt ítéltek el: 598 románt (81,4%), 98 magyart (14,8%), 18 németet és 2 zsidót. [115] Bár ehhez mérhető pontosságú kimutatások a későbbi évekre nem állnak rendelkezésre, megfigyelhető, hogy az elítélt magyarok aránya szignifikánsan meghaladta a 9% százalákos részesedésüket. Egy másik összesítés szerint is a magyarlakta vidékeket intenívebben éríntette a Securitate tevékenysége: 1957 első négy hónapjában a Magyar Autonóm Tartományban 125 letartóztatásra került sor, ami a teljes adat kb. 8% százaléknak felelt meg. [116] Figyelembe véve a MAT lakosság súlyát a teljes romániai népességen belül, ez kétszeres felülreprezentációt jelentett. 1958-re, 1959-re és 1960-ra csak tartományi lebontásban állnak rendelkezésre egyebként is töredékes adatok a megtorlás "földrajzi" megoszlásáról. Megfigyelhető azonban a magyarlakta vidékek, és elsősorban a Székelyföld és a Partium fokozatos "előretörése" e különleges kimutatásban. 1956 és 1959 között a MAT Securitate Parancsnoksága vezette például a leleplezett "ellenforradalmi" szervezetek országos osztályozását, [117] 1960-ban pedig, miközben már elkezdődött a szélsőjobboldali (vasgárdista) tevékenység miatt bebörtönzött és elítélt személyek kiszabadítása, a Székelyföldön még javában tartott az 1956-os titkos szervezkedések federítése (ekkor a MAT területén több, mint száz letartóztatást eszközöltek, ami az országos 1.711 több, mint 6 százalékát jelentette.

            Továbbá figyelembe kell vennünk, hogy a "magyar" jellegű perekben, főleg 1958 és 1959-ben az átlagosnál súlyosabb ítéleteket hoztak. Az 1958-ban 34 kivégzett között legalább 12 volt magyar nemzetiségű. Az összes magyarokat érintő halálos ítéletet a Macskási Pál ezredes, tordai születésű és magyar nemzetiségű katonai bíró vezette Kolozsvári III. Katonai Törvényszék hozta.

Záró gondolatok

"A magyar nacionalista elemek nemcsak az 1956-os eseményeket követően aktivizálták magukat, hanem már az ezt megelőző években is tudományos módszerekkel hasonló tevékenységet folytattak, mert történelmi és közgazdasági jellegű tanulmányokon keresztül készültek fel elsősorban arra, hogy terjesszék nacionalista gondolataikat és hogy bebizonyítsák annak szükségességét, hogy elszakítsák Erdélyt az RNK-tól. A beérkezett jelzésekből kitűnik, hogy ami a magyar nacionalisták ellenséges tevékenységformáit illeti, az nem csak a régi magyar burzsoá-fasiszta pártok álcája alatt zajlik. Illegális szervezeteket alapítanak, amelyek azon felül, hogy nacionalista-soviniszta szlogeneket hangoztatnak, revizionista gondolatokat tartalmazó szórólapokat és névtelen leveleket terjesztenek. Tehát kijelenthető, hogy mind az egyes izgatók, mind az utóbbi időszakban leleplezett különböző földalatti szervezetek ellenséges tevékenységének alapeszméi revizionista tézisekre alapultak." [118]

Az 1957. májusában megtartott belügyi értekezleten így jellemezte a BM Kolozs tartományi parancsnoka az erdélyi magyarok részvételét a romániai megmozdulásokban. Mondanivalója és nyelvezete az akkori kommunista állambiztonság nyers észjárását példázza. Súlyos módszertani hiba lenne azonban összességében tagadni vagy lebecsülni ennek és az ehhez hasonló jelentéseknek a valóságtartalmát. 1953-tól, de mindenképpen a XX. kongresszust követően a baloldali gondolkodású erdélyi magyar és zsidó elit rádöbbent a sztálini modell kudarcára, és a Romániát különösen sújtó politikai liberalizáció hiányát, vagyis a bibói megfogalmazás szerint a szabadság ügyét, szorosan összekapcsolta a nemzetiségi jogok kérdésével, vagyis a nemzet ügyével, ott ahol nemzet alatt a magyar nemzetet értették, nem az őket integrálni kívánó román állami szerkezetet. [119] Figyelembe kell vennünk azt a társadalomtörténeti szempontból el nem hanyagolható tényezőt, hogy 1956-ban alig több mint 10 év telt el az 1940-44 közötti magyar adminisztrációtól, és elsősorban Kolozsvár és a Székelyföld, valamint a Partium magyar (és - tegyük hozzá - román) lakossága nagyon is friss emlékként őrizte az utolsó "magyar világ" éveit. Ha igaz is volt, hogy Magyarországgal 1955-ig gyakorlatilag megszűnt a személyes kapcsolattartás lehetősége (pl. utazás), a budapesti rádió és a Romániába is terjesztett magyarországi sajtótermékek tovább éltettek egyfajta közös kommunikációs teret.

Jellemző, hogy az itt vázolt reintegrációs folyamat akkor gyorsult fel, mikor 1956 nyarától csökkent a Magyarországra való utazás korlátozása, és több ezer romániai magyar sok év után "hazalátogatott", köztük a kulturális és politikai elit képviselői. Mind a kolozsvári diákság, mind a látszólag sikeresen integrált fiatal értelmiségiek lázadása és a régi polgári/nemesi elit reaktivizálódása - bár a különböző csoportok másként értelmezték a szocialista rendszerhez való viszonyt - ebbe a keresztmetszetbe illeszkedik. Nem véletlen, hogy az 1956. október-novemberben legaktívabb személyiségek (Jordáky Lajos, Dobai István, Szoboszlay Aladár, Fodor Pál, Varga László, Dávid Gyula, Varró János és többen a kolozsvári egyetemisták között) 1956 nyáron vagy koraőszén Budapesten fordultak meg, és néhány esetben be is kapcsolódtak az ottani politikai életben.

Ezek az összefüggések érthetőbbé teszik a magyar kisebbségi elit (pl. a Bolyai Egyetem tanárai, a veszélyesnek ítélt "történelmi és közgazdaságtudományi tanulmányok" szerzői) tevékenységével szembeni fokozott aggodalmat és elégedetlenséget. Az állambiztonság értékelése szerint a forradalom előtti és bizonyos tekintetben az ezt követő időszakban is a magyar nyelvben és kultúrában szocializált rétegek példátlan módon destabilizálták a román kommunista rendszert, szembe kerülve a bukaresti (egyre "nemzetibb") vonallal. Erre a politikai jellegű konfliktusra csak fedő szerkezetként jött rá a félelmi komponens.

Mindennek eredménye országszerte, de különös módon Erdélyben a második világháború utáni időszak legsúlyosabb és legátfogóbb erőszakhullám volt. Új célszemélyek is megjelentek a hagyományosan ellenségesnek számító társadalmi csoportok mellett: az ötvenes évek eleji terror által nem érintett magyar protestáns egyházak, a Székelyföldön tevékenykedő illegális Jehova tanúi, valamint a szociális vagy nemzetiségi okokból elégedetlenkedő gyári munkások, hivatalnokok, vagy értelmiségiek. A megtorláshoz társult a fokozódó ideológiai/nemzetpolitikai szigor (a mindennemű "revizionizmus" elítélése), valamint egy átfogó korrupcióellenes kampány, melynek következtében 1957 első 8 hónapjában csak a MAT-ban 1.288 személyt ítéltek letöltendő fegyházbüntetésre a kollektív tulajdonnal való visszaélése vádjával. [120]

            Az 1957-ben lefektetett állambiztonsági doktrína a magyar kisebbséggel szemben három pillérre épült: karhatalmi beavatkozás, politikai fegyelmezés (ennek tipikus esetei Földes László 1959-es pártkizárása, vagy Jordáky Lajos 1957-es nyilvános önbírálata voltak), az etnikai kapcsolatrendszerek, életvilágok fellazítása, pontosabban azok "behálózása". Miután a hatvanas évek első felében oldódni kezdett a rendszer ideológiai szigora és 1964-ben a munkatáborokat is felszámolták, új időszak vette kezdetét a román belpolitikában és a magyar kérdéshez való viszonyban egyaránt, és a felvázolt három pillér között az utolsóra hárult egészen 1989-ig a legnagyobb szerep.

---