Integrálódó kisebbség?

A Magyar Autonóm Tartomány politikai elitje

A mai magyar kisebbségkutatás egyik kulcskérdése a kisebbségi/nem domináns csoportok és a Monarchia utódállamainak nemzetalkotó elitjei által képviselt hatalom viszonyrendszerének feltárása [1] . A két világháború között és a szocializmus utolsó évtizedeiben e viszonyt a kisebbség alárendelt státusa és annak politikai, jogi és/vagy gazdasági kiszolgáltatottsága jellemezte. Az erélyes és deklarált államnacionalizmus és a legkülönbözőbb nemzetépítési technikák alkalmazása [2] akkor gyakorlatilag lehetetlenné tették a partneri alapú többség/kisebbség viszonyát. Válaszként a jobboldali mozgalmak, majd a kommunista kormányok által menedzselt államépítési kísérleteteknek, a magyar közösségek visszaútasították a politika és lélektani integráció gondolatát a román, a csehszlovák vagy a jugoszláv államba. Kivételt képeztek Csehszlovákiában az 1968 utáni években a Csemadok által megkísérelt társadalmi/kulturális integráció, valamint Jugoszlaviában a hatvanas/hetvenes évekbeli vajdasági magyar elit intézményesség nélküli integrációja a többségi társadalomba.

Ez a tanulmány azt az egyedüli intézményesített integrációs kísérletet kívánja feltárni, amelyben egy meghatárózott területi egységen belül - a Székelyföldet egybefogó Magyar Autonóm Tartományban (MAT) - egy döntően magyar származású és kulturájú politikai-szocializációs csoport, a kommunista párt - és államapparátus az integráció legmasasabb fokig jutott el: egy évtízeden át kézben tarthatta a helyi politikai hatalmat.

Mivel az 1952 és 1960 között működő MAT-ról több dolgozat született az utóbbi években, [3] írásom csak utalásszerűen foglalkozik a korszak eseménytörténetével. Érdeklődésem középpontját e magyar többségű terület politikai hatalmának tartópillére, a Tartományi Pártbizottság és annak döntéshozó szervei képezik. Tanulmányom első része az ötvenes évekbeli nomenklatúra társadalmi és etnikai összetételéről, míg a második fejezet a politikai elit identitásáról, kollektív rítusairól, integrációs törekveseiről és a saját társadalmához való viszonyáról szól.

 A párttagok számának alakúlása az ötvenes években

A MAT-i pártbizottságot 1952 nyarán, az új tartomány létrehozásával egyidőben nevezte ki a Román Munkáspárt Központi Vezetősége (RMP KV). A centralizált állam keretei között relatíve széleskörű kompetenciákkal bíró intézmény jött létre. Azon felül, hogy a központi hatalom és a helyi kormányszervek közötti fő transzmissziós szíj szerepét látta el, állandó ideológiai ellenőrzést folytatott nemcsak a párt tagjai, hanem az egész régió fölött.

            A tagság etnikai, társadalmi és területi összetételének alakulását a Tartományi Pártbizottság iratainak összehasonlító elemzésén keresztül rekonstruálhatjuk. Az egybevetés az 1952-1960 közötti évekre és csak a MAT-ra vonatkozik, mivel az ezt megelőző (Maros és Sztálin tartományok, 1950-1952) és a helyében kialakuló (Maros-Magyar Autonóm Tartomány, 1961-1968) mint területi egységekre vonatkozó adatok nem hasonlíthatóak össze a közigazgatási határok gyakori változása miatt. További módszertani nehézséget jelent a pontos elemzésben a szovjet mintára bevezetett párttag-jelöltség, ami az 1948-1952 közötti belső tisztogatások követően újrainduló rekrutációs folyamatot szabályozta. Az '50-es évek végén a jelöltek a párttagok több mint egynegyedének feleltek meg; nagy létszámukon felül nemzetiségi összetételük is indokolttá teszi, hogy beemeljük őket az elemzendő mintába. Az első kiemelendő adat mindenképpen annak az állománynak (tagoknak és tagjelölteknek) a rendkívül alacsony száma, amelyre a párt számíthatott az általunk elemzett időszakban. Ez a tartomány összlakosságának mintegy 3 százalékának felelt meg. [4]

Az 1954 nyarán elért negatív csúcs a magyar-román kapcsolatoknak az a viharos időszakát tükrözte, amelyet nem csak a pártközi politikai feszültségek (pl. Gheorghiu-Dej ellenszenve a Nagy Imre vezette reformkurzus iránt [6] ), hanem egy lehetséges határrevízióról Erdélyben terjengő rémhírek is jeleztek. Az RMP KB által 1953 nyarán októberében elrendelt párttagsági könyv felülvizsgálat és csere következtében a beiratkozási nyilvántartásból 1954-ben majdnem kétezer személyt töröltek. [7] Az '50-es évek második felét viszont a párttagfelvételt fokozatos liberalizálása jellemezte. Miközben az 1954 és 1956 között eltelt három évben 2.348 jelöltséget hagytak jóvá, csak 1959-1960 között a pártba befogadott új jelöltek száma majdnem elérte a hatezret. [8]

A MAT összlakosságához képest az állampárt tagjainak aránya az '50-es évek folyamán mindvégig az országos átlag alatt volt: az 1955 decemberében lezajlott II. Kongresszus idején az RMP 595.363 tagot és tagjelöltet számlált, ami a lakosság 3,4%-ának felelt meg. [9] Szükséges azonban megjegyezni, hogy a MAT-beli tagság belső területi megoszlása nem volt egyenletes: míg a román többségű járásokkban (Szászrégen és Maroshévíz) akárcsak a színmagyar katolikus járásokban (elsősorban Csík, Gyergyó és Kézdi) a párt behatolása 1958-1959-ig jelentéktelen maradt (a lakosság 2 százalékánál is kevesebb), addig az '50-es évek során végig a tartomány székhelye a tagság majdnem egynegyedét adta. Marosvásárhely, amely 1956-ban 65 ezer lakossal rendelkezett, 1954 nyarán 3.574 személy tagságát újították meg. Ez a lakosság 6%-át képezte. Hat évvel később a bejelentett körülbelül 70 ezer lakos között a párttagok száma már 6.500 főt is túllépte, tehát majdnem elérte a városi lakosság  10%-át. [10] Ha összevetjük a fenti adatokat a MAT előtti Maros tartomány 1950-es adataival, csak a tartományi székhelyen tapasztalható  létszámámemelkedés: az 1950-es 2.498-ról [11] egy évtized alatt több mint 6.500-re (a lakosság 5%-ról 9%-re), míg a többi járásban (ahol lehetséges volt az összehasonlítás) stagnáló vagy csökkenő tendenciát állapíthatunk meg. Ez a folyamat csak 1959-1960 között fordult meg. 

Az '50-es évek első felében a párt etnikai összetétele illeti megfelelt a MAT nemzetiségi összetételének. Az 1953. január 18-19-én lezajlott I. Tartományi Konferencia időpontjában a kommunista párt a tartományban 21.598 tagot számlált. Ezek között egyetlen jelölt sem volt: az abban az időpontban regisztrált tagok felvétele 95%-ban az 1945-1947 közötti három esztendőre nyúlt vissza. A nemzetiségi összetétel a magyarok enyhe felülreprezentáltságát mutatta: 81,4%-os tagságon belüli a 77,3%-os magyar nemzetiségű lakosság arányhoz képest. A fent említett kvóták mindazonáltal nem annak gyümölcsei, hogy egy "magyar" tartományban a párt nagyobb előnyöket kínált a magyaroknak. Inkább a helybeli magyar lakosság széles rétegeinek a rendszerrel szembeni kezdeti valós bizalmát tükrözte.

Az '50-es évek elején a mintegy 20.000 tagból toborozták az új közigazgatás első generációját is. A MAT vezetésére kiképzett pártapparátus magjának kialakításakor a központ által a tartományi vezetéssel szemben támasztott fő követelmények a jó terepismeret és a mozgalomban helyi szinten élvezett bizonyos megbecsültség voltak. Ez utóbbi a párt informális hierarchiájában főleg az 1944 előtt illegális tevékenységből származott.

A felső tartományi vezetés

Ennek a hivatáselitnek egy tipikus képviselője a párt első számú helyi reprezentánsa, Csupor Lajos volt, aki 1952-től 1961-ig megszakítás nélkül a tartományi első titkári feladatkört töltötte be. Csupor 1911-ben született Marosvásárhely külvárosában egy szerény társadalmi helyzetű, káderlapjában "munkásként" osztályozott családban; szülei valójában szabók voltak [12] . Az ifjú Csupor szocializációjának folyamata azonos volt a Romániához csatolt Erdélyben felnövő több ezer magyar fiataléval: miután teljesítette a tankötelezettséget (7 elemi osztályt) a '20-as évek második felétől a családi hagyományt követve szegődött el egy szabóműhelybe. Az ifjú inasban a politika iránti szenvedély az 1931-1932-ben tetőző gazdasági válság nyomán gyulladt, amikor kapcsolatban került a illegalitásban tevékenykedő kommunista mozgalommal, amely a recesszió által különösen súlyos helyzetbe került Maros-völgyi erdőmunkások sztrájkjait szervezte [13] . A mozgalmi tevékenysége révén került a Siguranţa látókörébe, amely a '30-as évek során többször is letartóztatta. Egyik fogvatartása során került a Bukarest közelében található doftanai börtönbe, ahol alkalma nyílt megismerni későbbi pártelnököt és a román kommunista rendszer vezetőjét, Gheorghe Gheorghiu-Dejt, aki maga is hosszú börtönbüntetését töltötte [14] . A találkozó döntő fontosságúnak bizonyult Csupor későbbi politikai karrierje szempontjából, mivel mindig számíthatott Dej személyes támogatására, aki az '50-es évek első éveitől rendkívül nagy gyanúval viseltetett azon vezetők (többségükben erdélyiek és ezen belül is magyarok vagyok zsidók) irányában, akiknek 1944 előtti tevékenységéről (például a nemzetiségi ügyben tanúsított álláspontjáról) nem rendelkezett biztonságosnak vélt adatokkal.

A Mihály király által 1944. augusztus 23-án Antonescu marshallal szemben elkövetett államcsíny után Csupor az első illegális erdélyi kommunisták között volt, akik reaktivizálták magukat. Az alakulóban lévő helyi apparátusban az elsők között ismerték el a párttagságát 1944. december 31-iki dátummal, miközben Észak-Erdély szovjet katonai közigazgatás alatt állt. [15]

Már a Marosvásárhely felszabadítását követő hetekben Csupor kiemelkedett a születőfélben levő nómenklatúra hivatalnokai közül életkora (akkor már 33-34 éves volt) és tapasztalata révén. Alig négy év alatt változatos funkciókat töltött be a helyi politikai életben, és lehetőséget kapott arra, hogy alaposan megismerje a kiépűlő egypártrendszer belső működését. [16] A Maros megyei káderosztály által összeállított 1947-es jellemzés szerint Csupor "a párt régi harcosa, aktív és szerény, fegyelmezett és híve a pártnak, bár néha ideges és autoriter. [17] " Valter István, egy régi ismerőse és a Központi Bizottság instruktora szerint Csupornak nem volt semmiféle elméleti felkészültsége: "Csak gyakorlata (volt), amit az életből tanult. Más nem." [18]

1948-ban, mikor a megyei bizottság káderfelelőseként a helyi hatalom negyedik legfontosabb pozíciójába került, a KB-től azt az utasítást kapta, hogy növelje saját elméleti és szakmai képességeit, és ezért elküldték az egyéves magyar nyelvű központi káderiskolába. Ezt a bukaresti pártvezetés két szériában - 1948/1949-ben, valamint 1949/1950-ben - összesen több, mint 200 magyar nemzetiségű párthivatalnok számára szervezte és bonyolította le. 1950-1952 között már a magyar többségű Sztálin (Brassó) tartomány pártbizottságának élén állt. A MAT megalakításakor Gheorghiu-Dej számára Csupor volt a legkézenfekvőbb választás: tapasztalt (41 éves) és pragmatikus aktivista, ugyanakkor mégis egyszerű ember, aki Dej-hez hasonlóan egy kissé nyers de spontán kedélyességgel  rendelkezett. Legfőképpen azonban lojális párthivatalnok volt, akit nem lehetett nacionalista érzelmekkel meggyanúsítani, és aki határozottan hitt a MAT-beli magyaroknak a román szocialista államba való integrálási projektjében. A párt legfőbb vezetőivel való bizalmas viszonyát bizonyítja egy idős aktivista vallomása is:

Brassóból aztán áthozták őt Vásárhelyre, mivel nagyon jól volt Mogyoróssal, s értékelte őt, ott voltunk egy ilyen szilveszter alkalmával, Gheorghiu-Dej, s ő valamit tudott magyarul, mert ő Désen volt vasutas, hát onnan kapta volt a Dej nevet, hogy énekeljen Csupor magyarul, hát szépen tudott énekelni, jó hangja volt a Lajosnak. [19]

Csupor életútja jól példázza a számos hivatalnok és "aktív" párttag által az '50-es évek elején bejárt társadalmi mobilitási pályát. Ezeket csoportosan a MAT első pártonferencián, 1953 januárjában megválasztott Tartományi Bizottság összetételén keresztül vizsgálhatjuk meg. A 40 rendes tagnak, akik között találjuk a teljes Tartományi Bürót (a központi PB helyi megfelelőjét) és a járási (rajoni) első titkárokat, valamint a Tartományi Néptanács és a Szakszervezeti Tanács elnökeit, nagy többsége magyar volt; átlagéletkoruk 37 év, és a pártba való belépésük időpontja az esetek 60%-ban (25 személynél) 1945-re nyúlik vissza. A 40 tagból alig két személynek volt elismert illegalista kommunista múltja, és 11-en (köztük 6 román) 1946-ban vagy egyenesen az 1947-es választások után iratkoztak be. Előző társadalmi pozíciójuk általában szerény volt: az alábbi táblázatban példaként idézzük a Tartományi Bizottság káderosztályának a nómenklatúra első 9 helyét elfoglaló hivatalnokokkal (a négy titkár és a tartományi apparátus járási felelősei) kapcsolatos megjegyzéseit. [20]

Az apparátus összetétele és működése

Az apparátus alacsonyabb szintjein tovább erősödött az új hierarchia valódi népi jellege. Tekintsünk át egy jelentős, a hatalom gyakorlásába atktívan bekapcsolódó alcsoportról készült 1953 márciusi bizalmas statisztikai összeállítást. A csoport az üzemekben, kollektív gazdaságokban (téeszekben), az állami apparátusban és a kulturális és oktatási intézményekben kialakított pártsejtek 1030 titkárát foglalja magába, akik között 92%-a volt férfiak aránya [21] .

Az első érdekes adat az aktivisták etnikai összetételére vonatkozik: 865-en, 84%-uk magyar, 149 román (14,5%) és 15 zsidó (1,5%). A magyarok és a románok aránya közötti eltérés még nagyobbnak tűnik a párt nemzetiségi összetételéhez képest (81,4% a 16%-kal szemben). A termelési ágazatokra lebontott országos adatok hozzáférhetősége lehetővé teszi, hogy megemlítsük a nemzetiségi túlsúly legnyilvánvalóbb eseteit: a nehéziparban (16 sejtnek van magyar, egynek román titkára), a kevesebb mint 500 alkalmazottat foglalkoztató helyi iparban (77 magyar, 2 román), a kollektív gazdaságokban (98 magyar, 10 román). Az egyetlen ágazat, amely a román elem felülreprezentáltságát mutatta, a vasutat is magába foglaló közlekedés volt, amelyben a pártsejtek titkárainak majdnem egyharmada román volt. Ennek ellenére, ha figyelembe vesszük azt a nemzetépítő szerepet, amelyet már a XIX. század végétől a vasútnak és a tömegközlekedésnek tulajdonított előbb a magyar, majd 1918 után a román állam, arra a következtetésre juthatunk, hogy a MAT-ban az '50-es évek első felében a hatalom helyi struktúráit a később elemzendő hadsereg jelentőségteljes kivételével a "címzett" nemzetiség birtokolta.

Ennek a csoportnak a társadalmi rétegzettségéről egy óvatosan értelmezendő adattal rendelkezünk, amely az úgynevezett "társadalmi osztályra" vonatkozik. Az érintettek 35%-a "parasztként" szerepelt, 45%-uk "munkásként" (ez a kategória magába foglalta a kisiparosokat is), míg csak 5%-uk értelmiségi közegben nőtt fel, és egytizednél kevesebben a hivatalnoki retegből. Iskolai képzettségük általában megállt az elemi iskola 4 vagy 7 osztályának elvégzésénél (82%); a diplomások aránya elhanyagolható volt.

A Tartományi Pártbizottság számára a szakképzés, a szükséges technikai, ideológiai és kulturális ismeretek megszerzése megkérdőjelezhetetlen prioritást képviselt. 1953-ban maguknak a propagandistáknak a többsége, akik naponta terepen végeztek agitációs és propaganda munkát, nem rendelkezett semmiféle komoly elméleti képzettséggel. A megvizsgált 1016 elem 10%-a semmilyen oktatási képzésen nem vett részt, míg egy számottevő 58% csak a nehány hetes propagandisták "gyorstalpalóját"  tudta maga mögött; közülük alig 5-en jártak legalább egy féléves pártiskolába. [22]

A Magyar Autonóm Tartomány megalakítása előfeltétele volt annak, hogy Marosvásárhely székhelyet adjon az egyetlen romániai magyar tanítási nyelvű egyéves káderiskolának. A kolozsvári, nagyváradi és nagybányai iskolák magyar tagozatait áthelyezték a MAT-ba. A MAT káderiskolájának tevékenysége rekonstruálható a felelősök által a KB-nak küldött éves jelentésekből. [23] 1952/53-as tanévre 55 hallgató iratkozott be, akik közül 50-en sikeresen fejezték be tanulmányaikat. A kiválasztottak társadalmi profilja még a KB-nak a munkáselemek dominanciájára vonatkozó ajánlását is felülmúlta: csak négyen származtak paraszti vagy közhivatalnoki családból. [24] Már első működési évétől kezdve az iskola inkább szocializációs és alapművelődési, mint puszta indoktrinációs térként működött. A diákok és tanáraik (már 1953-ban 29-en) gyakran különböző régiókból származtak, és az ugyancsak a pártiskola székházában, egy elkobzott villaépületben aludtak. A fő tantárgyak a marxizmus-leninizmus alapjai, a dialektikus marxizmus, a politikai gazdaságtan, a pártépítés, nemzetközi kapcsolatok, az SZKP és a Román Népköztársaság története voltak. A kinevezett tanárokat, mint például a népszerű Spielmann Józsefet, aki az ideológiai előadásokat valódi alfabetizációs kurzusokkal egyesítette, az Igaz Szó című irodalmi folyoírat szerkesztőitől és az egyetlen MAT-on belül létező felsőoktatási egység, az Orvosi-és Gyógyszerészeti Intézet marxizmus-leninizmus tanszékéről kooptálták.

Valter István, a bukaresti hároméves Zsdanov Egyetem (a román pártakadémiák legrangosabb, a hároméves Zsdanov Egyetem diákja, majd a marosvásárhelyi egyéves iskola igazgatója így emlékezik:

Mi például olyan dolgokat is csináltunk, amelyek nem voltak benne a programban, mint például magyar irodalmat. A programot mi csináltuk. Gyakran hívtuk Spielmannt, hogy beszéljen az irodalomról is. És bevezettük a magyar nyelvtan és mondattan órákat, szükség volt rá, tudtuk mi, hogy szükség volt rá. Aztán az irodalom. Hívtuk Kozma Bélát [25] a feleségével, aztán hívtuk Sütőt, Gagyi Lászlót, Hajdu Zoltánt [26] , és a testvérét, Győzőt is, aki akkor még nem az volt, amivé most vált. [27]

Az intézmány működésének első időszakában az irányító személyzetet nem értelmiségiek alkották. Grün Ferenc igazgató szobafestő volt, aki 1945-ben iratkozott be a pártba, miután visszatért a keleti fronton töltött munkaszolgálatból. Noha a magyar káderek képzésére szánták, az iskolának nem volt egynyelvű jellege: az előadások magyar nyelven hangzottak el, de a tanterv előirányozta a román és az orosz nyelvtan tanulmányozását is. Avégett, hogy biztosítsák a lehető legnagyobb ideológiai "tisztaságot", az előadások tartalmát ellenőrizték a megfelelő katedrák felelősei, a szöveget azután néhány héttel korábban kiosztották az oktatóknak [28] . A káderiskola jelentőségét bizonyítja az is, hogy rendszeresen meghívták előadást tartani a tartományi nómenklatúra legfőbb exponenseit.

Csupor első titkár több alkalommal is beszélt az úgynevezett "a párt etnikai összetételének szabályozásáról", avagy annak a szükségességéről, hogy az irányító szervek összetétele mind tartományi, mind helyi szinten tartsa szem előtt a lakosság nemzetiségi megoszlását. Bugyi néptanácselnök elemezte a "bolsevikok harcát, hogy a háború után újraépítsék a szovjet gazdaságot" [29] , míg Benkő városi titkár bemutatta a kádereknek az irányító szervek működését. A résztvevőknek biztosítottak egy bukaresti látogatást, amelyhez társult egy nevelő célzatú kirándulás a doftanai börtönbe, ahol Gheorghiu-Dej-t és a tartományi titkár Csuport is korábban fogva tartották. Ezen felül egy további önképzési alkalmat képeztek azok a viták/találkozók, amelyekben az ifjú káderek és a kommunista párt régi illegalista aktivistái vettek részt. [30]

Az előadások ideológiai színvonala azonban nem nyerte el minden esetben a vezetőség tetszését. 1953-ban a mezőgazdasági és ipari tartományi felelősöket, Kapusit és Lukácsot azzal vádolták meg, hogy nem tartották meg előadásukat, míg két agitátor-újságírónak, Fuchs Simonnak és Csernowitz Sámuelnek az általuk elkövetett "súlyos szubjektivista jellegű hibákat" vetették a szemükre: például hogy azt állították, "a javak termelése objektív törvényszerűség [31] ". Ennek ellenére 1953-54-ben még ambíciózusabb méreteket öltő nevelési erőfeszítéseket tett a Tartományi Pártbizottság. Vécsei Károly, a propagandaosztály vezetője 1954-ben sokatmondó számokat szolgált: a tartományban "773 kör [működött - S.B.], amelyen mintegy 10 ezer tag és 3 ezer nem párttag vett részt. Ezekben a körökben már 1954-ben tanulmányozták a Sztálin által írt "SzK(b)P történetét" [32] .

 Az '50-es évek vége felé a Marxista-Leninista Esti Egyetemmé átkeresztelt egyéves pártiskola meglehetősen összetett szervezetté vált: évente majdnem 300 fő iratkozott be, többtucat teljes állású tanár, és az 1958-59-es tanévtől három szakirány (kar): filozófia, történelem és közgazdaságtan [33] . Éppen az esti egyetem tanári magjának körében született meg 1961-ben a marosvásárhelyi három éves tanárképző főiskola, amelyet a középiskolai tanárok képzésére szántak [34] .

Az alacsonyabb szintű káderek számára ugyanakkor a MAT második legnagyobb központjában, Sepsiszentgyörgyön állt rendelkezésre egy esti iskola, 40 "felsőbb típusú kör" (sic!) és 4 elméleti szeminárium, amelyeket a tartomány különböző községeibe szórtak szét. Az '50-es évek során azonban a pártoktatásról szóló beszámolók mindvégig súlyos "doktrínális" és szervezési hiányosságokat jegyeztek fel. Egyrészt, az ideológiai kurzusok elkerülhetetlenül a funkcionális analfabetizmus leküzdési kísérletének terepévé alakultak át, amely baj a lakosság nagy részét sújtotta képtelenné téve őket szövegek megértésére és feldolgozására. A kurzusra járók ezen felül arra is kihasználták a tanulási időszakot, hogy betegségeiket a párt által rendelkezésükre bocsátott egészségügyi struktúrákban (orvosi személyzet, laboratóriumok, termál-fürdők) kezeljék. Az egyéves iskoláról 1954 augusztusában elkészített jelentés kiemeli az elért eredményeket (már 73 beiratkozott diák, akik között 16 nő, "egészséges" társadalmi összetételű, amennyiben a leendő káderek 90%-át az ipari ágazatból emelték ki), de nem mulasztotta el felvetni, hogy ezeknek a munkásoknak egy része "akár 3 hónapig egészségügyi kezelésben [35] " is részt vett. 

 

            1954-ben sem hiányoztak az előadásokról azok az ideológiai hibák, amelyek rámutattak arra, hogy az Szovjetunió és megkérdőjelezhetetlen vezére iránti kultuszban és ilyen szellemiségben nevelkedett apparátus képtelen volt kilépni a sztálinista gondolkodási sémákból. Az 1953. augusztus 19-20-i határozatok központi céljaként megjelölt életszínvonal-emelkedésről beszélve az egyik tanár egy a diákok által felrótt hibába esett: miután a proletariátus megszerezte a hatalmat, már nem szükséges politikai harcot folytatnia gazdasági érdekei érvényesítése végett [36] .

Egy másik tanár, aki a NEP-ről szóló szemináriumot vezette, azt kérte a hallgatóktól, hogy kívülről tanuljanak meg egy bekezdést, amelyben Sztálin az iparosításról beszél; és végül egy másik kísérletet téve arra, hogy növelje a diákok történelmi ismereteit, azzal magyarázta a számos közép-kelet-európai középkori parasztfelkelés kudarcát, hogy ezek nem léptek szövetségre a munkásosztállyal. [37] Ez a mégoly improvizált új elit a hiányos műveltsége ellenére figyelemreméltó alkalmazási készségről tett tanúbizonyságot. Fegyelme és megbízhatósága  lehetővé tette számára, hogy az '50-es évek folyamán egy Romániában teljesen sajátos kontinuitás folytán végig hatalmon maradjon. Ezt erősíti meg egy, a KB által összeállított összehasonlító anyag a MAT és más területi egységek (Bukarest municípiuma, Bukarest tartomány, valamint Konstanca és Sztálin tartományok) pártbizottságainak irányító szerveiben lévő állandó és helyettes tagokról. Miközben a többi tartományban a legmagasabb pozíciókban levő hivatalnokok 75-80% kevesebb mint egy éve volt hivatalban, a MAT-ban ez az arány 40% alatt volt, 20%-uk több mint 4 éve töltötte be ugyanazt az állást, míg a fennmaradó 40% 2-3 éve, azaz nagyjából a MAT megalakulásától [38] . Egy, különösen az évtized első felében belső tisztogatások és a káderek állandó rotációja által dominált rendszerben a MAT nómenklatúrája lényegében stabil maradt a kísérlet egész időtartama alatt, azaz 1960-ig, sőt bizonyos esetekben ennél is tovább [39] .

Az etnikai és társadalmi összetétel 1957 után

Ami a párttagok etnikai összetételét illeti, 1958-59-től - noha csak fokozatosan - változás tapasztalható. A tagságon belül a magyar és román etnikai elem súlyának variációja az 1953 és 1959 között beiratkozottak (és tagjelöltek) esetében látszólag nem történt váltás.

A nemzetiségre lebontott statisztikai adatok meglehetősen töredékes volta miatt nehéz pontosan megállapítani azt az évet vagy azt a pillanatot, amelyben a RMP KV túllépve az 1955-ben megfogalmazott "etnikai egyensúlyra" vonatkozó direktívákon, a román aktivisták számára preferenciális tagfelvételi politikát hirdetett.

Egy értelmezési kulcsot nyújthat az új tagok, a párttag-jelöltek összetételének elemzése. 1954 februárjában a KB-nak küldött jegyzék például azt jelezte, hogy 1953 elejétől, amikor újra megnyitották a tagfelvételt, 554 tagjelöltet vettek fel, akik közül alig 61-en voltak románok [40] . Az '50-es évek végén a jelöltek száma gyors növekedésnek indult: 449 jelölt 1958-ban, 2.592 1959-ben, és 3.020 jelölt 1960-ban. 1959-ben már a tagjelöltek negyede román volt [41] ; ez a tendencia tovább erősödik 1960-61 között, mikor a MAT a továbbra is magyar többségű (mintegy 62%-ban), azonban minden sajátos "magyar" jellegtől megfosztott Maros-Magyar Autonóm Tartománnyá alakul (MMAT). Amint az 1960-as összefoglaló statisztikákból kiviláglik, éppen az új tagok körében vehető észre a legnagyobb méretű etnikai változás [42] : 

A párt románosítása országos szinten is prioritásnak számított: 1957-től kezdve minden kisebbséget diszkrimináltak az RMP-be való felvételkor a németeket kivéve, akiknek a hatalmi struktúrákba való integrálását maga a KB szorgalmazta [43] .

Az '50-es években a román nemzetiségűek növekvő beáramlása a pártállámba azonnal megváltoztatta ha nem is a párt összetételét, de a belső informális hierarchiáját mindenképpen. Ebben ugyanis hagyományosan központi jelentőséget tulajdonítottak azoknak az aktivistáknak, akik illegalitásbeli múlttal vagy legalábbis a tömegpárt építésének 1944-1945 közötti szakaszában való részvétellel  büszkélkedhettek. Az 1948-1952 közötti belső tisztogatások során, amelyek azonban kisebb intenzitással egészen 1954-ig folytatódtak, a párt tagságának mintegy egyharmadát zárták ki a Székelyföldön egyaránt. A magyarok által sűrűbben lakott vidékeken nagyszámban távolították el a szinte kivétel nélkül magyar vagy zsidó származású illegalistákat. Ennek a rétegnek a marginalizálása elengedhetetlen feltételét képezte egy etnikai szempontból, ugyanakkor generációs és társadalmi profil szempontjából is megújított pártapparátus felépítésének [44] .

            Az ötvenes évek végén már korántsem volt igazolható az a hivatalos propaganda, mely a pártot a munkásosztály vezette előőrsként festette le. Egy 1957 márciusi a Tartományi Bizottság megrendelésére készített titkos statisztikákból meglepő kép bontakozik ki: a munkások nagy többsége nem volt tag, hanem ellenségesen v viszonyult mindenféle politikai mobilizációs módszerhez [45] . Ezt ábrázolja az alábbi táblázat, amely a munkások a párt általi "lefedettségét" ábrázolja a MAT néhány járásában:

A legnagyobb számú munkás koncentráció jellemezte Marosvásárhelyre vonatkozó adat különösen fontosnak bizonyul a tagság társadalmi-foglalkozási profilelemzés szempontjából. Míg a '40-es évek második felében és az '50-es évek elején ezek többsége kézműves, közalkalmazott (tanár, községi hivatalnok, stb.) vagy munkás volt, kevesebb mint tív évvel később, 1960-ban a majdnem háromezer alacsony iskolázottsággal rendelkező munkás mellett több, mint 500 egyetemi vagy főiskolai diplomával rendelkezőt találunk: például 129 orvost, 155 egyetemi oktatót, több mint 60 mérnökot/tervezőt és 25 közgazdászt [46] . Ezen felül mintegy száz középiskolai tanár és több, mint ezer hivatalnok jelenléte a városi pártbizottságban azt jelentette, hogy alig 15 év alatt az RMP a társadalom által kirekesztettet, üldözött pártjából az új rendszer nyertesei, az új állam elitjének pártjává vált; mindez természetesen nemcsak a MAT-ra, hanem az ország több részére is vonatkozik. 

Az elit mint ideológiai mező: rítusok és szerepzavarok

Miután ezt a sajátos elitet kvantitatív vizsgálatnak vetettem alá, egy másik fontos keresztmetszetet szeretnék illusztrálni: a MAT politikai elitjének "qvalitatív" működését, vagyis mindaz amit Caterina Clark és David Hoffmann sztálinista "kulturális ökoszisztémaként" [47] határoztak meg. Az ideológiai mezőt egy sor kulturális kód, magatartásnorma és rituális alkotja, amelyben egybevegyültek a szovjet típusú totalitárius modernitás egyes elemei (a haladás ideológiája, az Állam és a Párt démiurgoszi szerepe, a kollektivizmus eszméje) a '30-as évektől kezdődően újrafelfedezett orosz nemzeti történelmi/kulturális örökség töredékeivel.

A MAT nómenklatúrája összetett szerepet játszott a román sztálinizmus hatalmi mezőjében. Elsősorban hatékony ellenőrző és főleg önellenőrző szerepet töltötte be. 1952 szeptemberében és októberében, néhány héttel beiktatása után a Tartományi Bizottság gyülések sorát hívta össze, amelyeket annak szenteltek, hogy megtárgyalják az apparátus új vezetőinek, az első titkárnak, négy helyettesének és a tartományi tanácselnök politikai nézeteit és személyiségét. A jelenlévőknek az volt a feladatuk, hogy szóra emelkedjenek és véleményt mondjanak a vezetők politikai tevékenységéről, ideológiai felkészültségéről valamint jelleméről.

Csupor Lajos, a MAT első titkárát például 1952. szeptember 11-én a Politikai Bizottság egyik operatív ülésén "értékelték ki". Az iparfelelős, aki még 1948-49-ből, a bukaresti pártiskolából ismerte őt, "harcos, fegyelmezett és határozott elvtársként" [48] jellemezte, aki mindig terepen van és akitől nagyon félnek. Több párrtársa is két jellemhibát emelt is: azt, hogy "kevéssé elkötelezett a tanulás iránt, amellyel ideológiai színvonalát javíthatná", és mindenekelőtt idegességét. "Néhány elvtárs azt mondja, hogy Csupor elvtársnak diktatórikus hozzáállása volt" [49] , jegyezte meg a mezőgazdasági felelős Kapusi József. Amint azt a pártvezetők magatartási kódexe előírta, Csupornak meg kellett köszönnie a megfogalmazott megjegyzéseket, elismerve, hogy követett el hibákat annak tudhatóan, amit "a politikai szint emelése fontosságának alábecsülése, az elhamarkodottság és az idegesség". [50]

Ugyanakkor Csupor gyakori utalásai Marosvásárhely javíthatatlanul kispolgári jellegére is jól beilleszkednek az '50-es évek hivatalos propagandáját uraló toposzba. A kommunista élharcosokat/aktivistákat felszólították, hogy ne engedjék magukat megfertőzni egy kis központ lustasága, a jámbor gondtalansága által, amelyben lehetetlen volt megőrizni egy titkot. Ahol a tisztviselőkből, kisiparosok, kereskedők által alkotott kiterjedt polgári osztály erős társasági hálózatai nemcsak hogy eltüntetni, hanem egyenesen integrálni (vagy még inkább "korrumpálni") voltak hajlamosak mindazokat, akiknek ezen hálózatok és osztályok felszámolása volt a feladatuk.

Az önkritika és az önvizsgálat mellett az '50-es évek politikai liturgiájában központi szerepet szántak a "konfirmálási" (megerősítő) ceremóniáknak. Ezeknek a pártba felvett tagjelölteknek kellett alávetniük magukat. Egy előzetesen megállapított merev séma szerint zajlottak, és jelentős logisztikai erőfeszítést jelentett az apparátusnak is, mivel tartományi szinten minden egyes "konfirmálás" az első titkár vagy valamelyik helyettesének jelenlétét igényelte. A jelöltet a hovatartozás szerinti járási központba vezették, ahol a Tartományi Bizottság és a helyi előkelőségek jelenlétében felolvasták a jelölt politikai és erkölcsi magatartásáról készített jelentést, amely kiterjedt az illető magánéletére, például a családerkölcsre is. Végezetül kérdéseket intéztek a jelölthöz a lehető legváltozatosabb témákról: az alább bemutatott példákat az udvarhelyi járásban 1955-ben lebonyolított "konfirmálási ülésekből" merítettük.

Egy földművestől, aki rövid ideje lépett be a termelőszövetkezetbe, előbb az idealista filozófiáról kérték ki a véleményét, majd megkérdezték, milyen kapcsolatban áll az 1946-ban a sorozás elől Magyarországra menekült testvérével, és végül hogy mivel magyarázza azt, hogy elbizakodott. [51] Még érdekesebbek azok a kérdések, amelyeket a jelenlevők egy tanárnak tettek fel: "Hogyan irányítja a fiatalok hazafias szellemben való nevelését?", "Hogyan lehet elválasztani az iskolát az egyháztól?", "Hogyan viszonyulnak a szülők a kötelező beszolgáltatáshoz, és hogyan viszonyulnak a gyermekeikhez ezzel kapcsolatban?". A válasz: "Gyűléseket tartanak a többi tanárral hogy eldöntsék, hogyan foglalkozzanak az órákon azzal, hogy kivonják a gyermekeket a miszticizmus befolyása alól, és megpróbálják hazafia szellemben nevelni a tanulókat. Megpróbálják minden módon kivonni őket az egyház befolyása alól, lekötve minden idejüket." [52] Egy másik tanárt is, akit a "megbízhatatlan" területnek számító katolikus faluba, Oklándra neveztek ki, megkérdeztek az iskola és az egyház közötti kapcsolatról, ő pedig ügyesen átment a vizsgán: "Ezen a téren nagyon komoly eredményeket értünk el, például húsvétkor a tanulók 90-95%-a megjelent az iskolában." [53]    

Kevésbé brillírozott azonban a marosvásárhelyi Simó Géza bútorgyár egyik dolgozója azon a megmérettetésen, amelyet 1955. június 26-án a párt Tartományi Bizottsága által ülésen tartottak. Ő ugyan bizonygatta, hogy "nem hisz a miszticizmusban és nem jár templomba", de egy szomszédja feljelentésének köszönhetően Ion Raţiu párthivatalnoknak sikerült hazugságon érnie a jelöltet: "És akkor mivel magyarázza azt, hogy tavaly nem jelent meg a munkahelyén húsvét napján?" [54]

Mivel a párt társadalmi összetétele minél nagyobb számú munkás belépését igényelte, ez a nem éppen szilárd meggyőződéséről tanúságot tevő jelölt is felvehetőnek bizonyult. Semmilyen engedményt sem lehetett tenni azonban "a múlt rendszer maradványainek". Az élelmiszeripari vállalat ifjú részlegvezetőjét, aki egy "kispolgári családdal" lakott együtt, a következő tanácssal látták el sikeres vizsgája után: "Az elvtársnő tartsa magát távol a kispolgári társaságtól és vigyázzon, ne kerüljön a befolyása alá. [55] "

A hagyományos értékeknek (ez esetben a férfiak domináns szerepének) és az új gyakorlatoknak, mint például a válásnak a példamutató együttélése világlik ki egy földműves vizsgajából, akit megkérdeznek, miért vált el, megjegyzések sorát váltva ki ezzel falujában: "Másfél évet éltünk együtt , de az asszony nem foglalkozott velem, elhanyagolt, és nem igyekezett a házimunkában sem. Így aztán mindenki ment tovább a maga útján." [56]

A magyar elit közvetítői szerepe a nemzetiségi konfliktusok kezelésében 1952-1957

A MAT nómenklatúrája által ellátott legfontosabb feladat a központ és a periféria közötti közvetítés volt. Ez a közvetítés, amely hivatalnokok, gyárigazgatók és állambiztonsági felelősöknek Bukarest és a tartományi székhely közötti állandó jövésmenésében nyilvánult meg, azonban meglehetősen ritkán vezetett el a helyi érdekek nevében a központtal való nyílt konfliktusvállalásig. Egy olyan nagyjelentőségű kérdésben, mint az új Alkotmány által kilátásba helyezett tartományi Statútuma például a központ határozottan elutasított minden elfogadására irányuló helyi nyomást: a MAT nem rendelkezhetett semmilyen a többi régiótól eltérő státussal. Az alapvető politikai irányelvek és az intézményi jellegű kérdések tekintetében tehát a helyi elitnek soha nem volt lehetősége befolyást gyakorolni egy olyannyira központosított állam döntési mechanizmusaira, mint amilyen a kommunista Románia volt.

 A központi apparátus és az általuk kormányzott lakosság közötti transzmissziósszíj-szerep ellátásában a tartomány magyar hivatalnokainak meglehetősen bonyolult viszonyrendszerrel kellett szembenézniük nemzeti identitásuk tekintetében. A rendkívül sok értelemben használt identitás fogalmának létezik egy olyan közös alkalmazása, amely az immanens elemeket hangsúlyozva "erős" hovatartozást és kötődést sugall. Az általunk bemutatott kontextusban, amelyben egy többnemzetiségű, pilléresedett társadalom egy gyors és erőszakos társadalmi-gazdasági modernizációs erőfeszítéssel állt szembe, ez a fogalom használhatatlannak bizonyul. Amennyiben helyesebben nem az identitást vesszük górcső alá, hanem ennek az elitnek az ideológiai zsákutcák és nemzeti(eskedő) indíttatások által szűkre zárt identifikációs folyamatait és dimenzióit, ezek egy "gyenge", diszkurzív, szétesőben levő, konfliktus és elfojtás által dominált identitást eredményeznek.

A nemzeti önazonosság dilemmája valójában a politikai lojalitás kérdéséhez kapcsolódott. A MAT vezető rétegét (e fogalom azonban érvényes mindazokra a magyarokra, akik a '40-50-es években integrálódtak a román államhatalomba) valójában bevallottan és nyilvántartás szerint is magyarként elismert tisztviselők (is) alkották, akik ugyanakkor a román szocialista állam tisztviselői voltak. A két világháború közötti időszakban azok a magyarok, akik megkísérelték a személyes integráció útját járni és csatlakoztak az állami bürokráciához, vagy román pártokban politizáltak renegátnak bélyegezték és perifériára szorultak saját közösségükben, amelynek lojalitása továbbra is kizárólag egy másik állam, Magyarország felé irányult. A második világháborút követően a magyar kisebbség kulturális és politikai integrációját a "kettős (politikai) lojalitás" (azaz Magyarország, mint anyaország iránt, és Románia, mint állampolgárság szerinti állam iránt) elutasítására alapozták. Amint a MAT magyar hivatalnokai által produkált kevés elméleti igényű dokumentumok egyike, az 1959-ben összeállított tartományi Monográfia érvel, a román állam iránti hűség szükséges előfeltétele annak, hogy a magyarok megőrizhessék kulturális identitásukat:

Az új embertípus kialakítása azt a feladatot tűzi iskoláink elé, hogy a szocialista hazafiság és a proletár nemzetköziség, a népi demokratikus rendszer iránti hűség, pártunk, a Román Munkáspárt iránti határtalan szeretet, valamint rendszerünk külső és belső ellenségei elleni harc szellemében neveljék az ifjúságot. (...) Míg a tőkés-földesúri rendszer megfosztotta a nemzeti kisebbségeket az anyanyelvükön való oktatási jogától, addig népi demokratikus rendszerünk széleskörű léhetőséget biztosít a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatásra. [57]

Mindazonáltal téves lenne egy mesterkélt homogenitásra redukálni a MAT-beli és egyáltalán az erdélyi magyar nómenklatúra tagjai által magukévá tett elutasítást a nemzeti hovatartozással szemben. Egyesek közülük olyan életpályát futottak be, amely oda vezetett hogy elszakadtak és elhidegültek eredeti (kisebbségi) közegüktől anélkül, hogy valaha is teljesen identitást váltottak volna. Ez történt azzal a két magyar származású vezetővel, akik a '40-es és az '50-es években a hierarchia legmagasabb fokaira léphettek: Vasile Luca (Luka László), aki 1945-től a Titkárság tagja, majd 1948-52 között pénzügyminiszter volt, míg Mogyorós Sándor, aki 1948-tól 1969-ben bekövetkezett haláláig a Politikai Bizottság tagja, és az '50-es évek elején a KB szervezési titkára.

Eltérő a helyzet azonban a központi apparátus egy másik elsővonalbeli magyar vezetője, Fazekas János esetében, aki a Kommunista Ifjak Szövetségének titkárhelyetteséből 1954-ben alig harmincévesen a KB szervezési felelősévé válik (a szintén fiatal Nicolae Ceauşescuval együtt) , és a '60-as évek végéig Gheorghiu-Dej, majd Ceauşescu fő referense és bizalmasa lesz magyar ügyekben.

 Az 1926-ban Lupényben született Fazekas 1944 végezte el a székelykeresztúri unitárius gimnáziumot; szocializációjából hiányozott úgy a Luka László által bejárt a szovjetunióbeli emigráció, mint a Mogyorós és számos más mozgalmár által megszenvedett börtövilág. Politikai szocializációjának keretet a Magyar Népi Szövetség, majd ezt követően a '40-es évek végétől a KISZ központi apparátusa nyújtott. Bár mereven ragaszkodott a román államhoz és hazához való politikai lojalitás dogmájához, a KB titkáraként, majd belkereskedelmi miniszterként Fazekas nemcsak magyar "vonalakat" épített ki a központi apparátusban - akárcsak Luka a Pénzügyminisztériumban 1952 előtt - hanem tudatosan felhasználta hatalmi pozícióját arra, hogy előnyt szerezzen vagy segítse nemzettársait. Ennek jeleit nemcsak a levéltári iratok [58] őrzik, hanem a kollektív emlékezet is. Az etnikai pártatlanságot mindvégig megőrző vigyázó Lukától és Mogyoróstól eltérően Fazekas sosem titkolta, hogy nemzetiségi hovatartozását politikai identitása alkotóelemének tekinti. A MAT-ban és Erdély többi részében élő magyarok kollektív emlékezetében Fazekas már az '50-es évek végétől a kisebbség egyfajta informális védelmezőjeként rögzült. Ezt a képet erősítette az a tudatos patrónus-kliens viszonyrendszer, amelynek köszönhetően a hetvenes években belkereskedelmi miniszterként tevékenykedő Fazekas és munkatársai autók, televíziók és útlevelek százait állították ki és osztották ki az erdélyi magyar párthivatalnokok és értelmiségiek között. [59]

A nemzeti identitás azonban elsősorban a helyi nómenklatúra számára jelentett igen kényes kérdést. Amennyiben a kommunista párt azt tervezte volna, hogy a MAT-ban "erőteljes" identitáspolitikát folytasson annak érdekében, hogy megakadályozza a hagyományosan a történelmi Magyarországhoz kötődő, tehát potenciálisan felforgató hatású magyar identitás megerősödését, ahhoz ennek egy létező és mély rétegét kellett volna megkísérelnie feléleszteni, mégpedig a székely identitásét. Egy székely-magyar mikroidentitás tudatos felépítése azonban nem tartozott Gheorghiu-Dej ambíciói közé, aki a MAT-ot az etnikai konfliktus szabályozásának eszközeként fogta fel és nem egy etnikai identitás zászlóvivőjeként, bármilyen is legyen az az identitás.

Milyen identifikációs és integrációs modelleket követett és közvetített tehát a MAT magyar vezető rétege? A levéltári iratanyag elemzéséből kitűnik, hogy főleg 1956-ig a magyar pártvezetők zömének látens, ki nem fejezett magyar identitása volt. Viszonyuk az "anyaországhoz", vagy legalábbis ahhoz, ami 1949-től a Magyar Népköztársaság nevet viselte, remek lakmuszpapír azokról a belső konfliktusokról, amelyek olyan embereket gyötörtek, akik távolról sem voltak "identitás nélküliek" és hazátlan emberek, hanem éppenséggel több egymással nehezen egyeztethető kötelezettségek (az ideológia, a nemzeti érzés, a lakosság és a központ elvárásai) közé szorulnak.

Emlékirataiban Rákosi Mátyás egy olyan epizódról számol be, amely mind a magyar kisebbség integrációjának befejezetlen jellege szempontjából, mind a Bukarest által a MAT magyar hatóságainak engedélyezett szűk manőverezési lehetőségek szempontjából igen jelentős. 1955 decemberében az RMP II. Kongresszusának alkalmából Bukarestbe érkezvén Rákosinak alkalma nyílt megismerkedni egy sztahanovista bányászokból és magyar káderekből álló Zsil-völgyi delegációval, amelyet meghívtak, hogy vegyen részt a kongresszuson. Elbeszélgetve velük nagy meglepetéssel tapasztalta, hogy a román nyelvtudásuk annyira gyenge volt, hogy semmit sem értettek a teremben elhangzott beszédekből és csak a másnapi Előre ( a bukaresti magyar nyelvű napilap) összefoglalójának elolvasása után tudták meg, mit is hallottak előzőleg. Rákosit később bemutatták Csupor Lajonak is, aki bevallotta neki, hogy még sosem látogatta meg Magyarországot, mert a Német Demokratikus Köztársaságba és Csehszlovákiába való hivatalos utazásai alkalmából a román hatóságok Magyarországra csak tranzitvízumot állítottak ki. Tapasztalva, hogy Csupor igen kevéssé informált a magyar valóságról, Rákosi intézkedett, hogy hívják meg Budapestre. 1956 nyarán a magyar nagykövetség értesítette a budapesti kormányt, hogy a román kormány által tudomásukra hozott információk szerint ahhoz, hogy fogadhassák, nem elégséges a magyar hatóságok belépési vízuma, hanem szükség van a magyar kormány hivatalos meghívójára. Emlékezve a román hatóságoknak a belügyekbe való beavatkozással kapcsolatos túlérzékenységére, Rákosi és a magyar kormány elállt a meghívástól [60] . Csupor majd csak 1958 végén utazott el Magyarországra egy mindkét állambiztonsági szolgálat által alaposan ellenőrzött majdnem kétszáz fős delegáció élén.

A budapesti hatóságok a diplomáciai struktúrákon keresztül folyamatosan kapcsolatba próbáltak kerülni az erdélyi magyar politikai és kulturális elittel. A különböző csoportosulások reakciója 1954 és különösen a magyar forradalom után eltérően alakult: miközben a nómenklatúra képviselői a lehető legnagyobb lojalitással viszonyultak saját államukhoz és nem engedtek meg maguknak semmilyen nyílt kritikát a magyar diplomácia előtt, ugyanez nem mondható el a kultúra világáról, amely a Sztálin halálát követő években állandóan forrásban állt.

A kinyilatkoztatott magyar hazafiság (hűség a román államhoz a magyar identitás megőrzése mellett) belső és kellemetlen "kettőssége" kiviláglott a vezető rétegen belüli beszélgetésekből is. Az Orvosi- és Gyógyszerészeti Intézet társadalomtudományi tanszéke által 1955-ben elért eredményeket tárgyalva a Tartományi Bizottság egy látszólag másodrendű, de a hazafiság szimbolikus dimenziója szempontjából központi jelentőséggel bíró kérdést vet fel: az orvosi tankönyvek Magyarországról való behozatalának kérdését. Érzékelve azt, hogy hiányoznak a román tankönyvek magyar fordításai, és hogy sok diák nem ismeri eléggé az ország hivatalos nyelvét, Andrásovszki rektor kérte, hogy hozzanak be tankönyveket a szomszédos Magyarországról. [61] A Csupor is támogatott Kovács György író, a KB tagja elutasította a javaslatot "tévessége" miatt, minthogy "a szocializmus építésének feltételei országonként eltérőek", de legfőképpen amiatt, mert "ez bátorítaná az Intézetnek azt a hajlamát, hogy a Magyar Népköztásaság felé forduljon, és ne Bukarest felé mint kulturális központ". [62] Eszerint a központ által a perifériára gyakorolt, a "haza" iránti elkötelezettség bizonyítékát kívánó állandó nyomás kontextusában még egy olyan "technikai" jellegű kérdés, mint egy tiltott doktrínák vagy nem megfelelő nemzeti érzések terjesztésével nem vádolható orvosi szakkönyv behozatala is lehetetlenné vált. Ebből a szemszögből, amint a teremben tartózkodó aktivisták egyike kijelentette, a Budapestről származó napilapok olvasása nem más, mint "a kulturális szeparatizmus egyik formája". [63]

            Mindazonáltal nem lenne helytálló megtagadni a MAT magyar ügyvivőitől egy olyan nemzeti identitást, amely az általuk betöltött centrum és periféria közötti közvetítői szerephez kötődik. A Tartományi Bizottság legalább két témában ismételten fellépett azért, hogy megvédje a lakosság egy részének sajátos nemzeti érdekeit: az etnikai kvóták és a nyelvhasználati jogok tiszteletben tartásának kérdésében. A Tartományi Bizottság iratai 1955-től kezdődően jelentősen növekvő érdeklődést mutatnak a nyelvhasználati jogok tiszteletben tartásával kapcsolatban, párhuzamosan a Központi Bizottság által a MAT-ban elrendelt ellenőrzéssel és a Bukarestből jövő nyomások kezdetével, amelyek arra irányultak, hogy a magyar lakosság fogadja el a teljes kétnyelvűség modelljét. A MAT hatalmi szerveinek etnikai összetételéről szóló 1957 márciusában ismertetett jelentés (amelynek adatait azonban 1956 folyamán gyűjtötték) érintette magát a képzés területét is, és súlyos szemrehányásokat tartalmazott a központi hatalommal szemben. A legérzékenyebb pontot a szakiskolák helyzete képezte, amelyeket a munkásarisztokrácia képzésére szántak, akiknek az ipari szektor terjeszkedése szerény, de biztos létalapot biztosított. A jelentésből kitűnik, hogy a magyar szakiskolák száma éppen a MAT fennállásának éveiben szenvedte el a legdrasztikusabb és legindokolatlanabb csökkenést. Az alábbi táblázatban az 1950-ről és 1956-ről szolgáltatott adatokat láthatjuk. [64]

Ezen felül az 1956-57-es tanévben a tartomány szakközépiskoláiba az előző évhez képest 293 tanulóval kevesebbet vettek fel. A jelentés nem mulasztotta el aláhúzni, hogy a leépített helyek közül legalább 273 a magyar tannyelvű iskolákhoz vagy magyar tagozatokhoz tartozott. Miközben 1949-ben és 1950-ben a szakiskolákban a magyarok százalékos aránya a 85%-ot is elérte, hét évvel később az újonnan felvettek 72%-a volt magyar és 28%-a román. "Az arány nem kiegyensúlyozott" [65] - vonta le a következtetést a jelentés. A magyar hivatalnokok gyakran azt a technikát alkalmazták, hogy nemzetiségi követeléseket osztályérdekek köntösébe öltöztetve fogalmaztak meg. A már idézett jelentés a diszkrimináció egy másik példáját is felhozta: a marosvásárhelyi 1-es számú szakmunkás-képző intézetben 1956 szeptemberében a magyar tagozaton rendelkezésre álló 106 helyre 509 tanuló jelentkezett, akik közül sokan nem tudtak beiratkozni, noha marosvásárhelyi születésűek voltak, lakóhelyük is itt volt és munkáscsaládból is származtak. Eltérő volt azonban a helyzet a román tagozat számára fenntartott 25 hely esetén, amelyeket csak nehezen sikerült betölteni 18 vidékről vagy egyenesen más tartományokból származó nem munkás származású tanulónak köszönhetően. [66] Bár nem vádolták meg nyilvánosan a helyi kisebbséget azzal, hogy diszkriminálnák a MAT "címzett nemzetét", a jegyzéket összeállító magyar hivatalnokok alig palástoltan kihívó hangvételt használtak, amely a központ-periféria viszonyban mindenképpen szokatlannak számított.

A "haladó hagyományok ápolása" mint védekezési ideológia

            1955-1956-tól kezdve a helyi szervek arra törekedtek, hogy olyan kulturális politikát folytassanak, amelyet egy kódolt formában megfogalmazott ideológiai fortéllyal legitimáltak: a haladó hagyományok ápolása. [67] Mit jelentett a "haladó hagyományok" ápolása egy olyan területen, amely közel ezer évig Magyarországhoz, a magyar kultúrához és történelemhez tartozott, és amelyben a számszerűleg gyenge román összetevő sosem játszott aktív szerepet? Egyszerűen egy kizáró jellegű nemzeti emlékezet újratételezését jelentette, amely újratételezést egy ideológiai hézag kihasználásával oldottak meg: a "nemzeti" fogalmat a politikailag korrekt "haladás" fogalmával helyettesítették.  

            A hagyományok és a nemzeti múlt újrafelfedezése elsősorban az értelmiség tevékenységéhez köthető . Az 1944-45 közötti autonómista tanok támogatásáért kapott majdnem 5 éves börtönbüntetést letöltő, és nemrég visszatért igen befolyásos Balogh Edgár 1956. október 19-én az Utunk című folyóiratban egy olyan cikket közöl, amely bár a Honunk e hazában címet viseli, nyíltan felvetette a magyar gimnáziumokban is zajló múltfelejtés problémáját, amely gimnáziumok tanulóit a helyi hagyományokkal szembeni megvetésre vagy közömbösségre nevelték olyan tanárok, akik "a pápánál is pápistábbak akarnak lenni". [68]

            Ennek a felszólításnak erőteljes visszhangja volt a MAT-ban is. A magyar forradalmat követő hetekben a helyi hatóságok, felmérve a budapesti felkeléssel szimpatizáló közhangulatot és ebből fakadó politikai kihívást, egy sor szimbolikus engedménnyel válaszoltak a nemzeti kérdések terén. Megalapításának 400-ik évfordulójára Marosvásárhely legnagyobb presztízsű gimnáziuma, az 1948-ban államosított és 1952-ben "Ranghetz József Középiskolának" [69] átnevezett volt Református Kollégium 1956 novemberében egy fényűző ünnepség során Bolyai Farkas nevét kapja, aki amellett, hogy Bolyai János matematikus apja, a XIX. századi Marosvásárhely kulturális életének egyik kulcsszereplője és a Református Kollégium matematikatanára volt. Ugyanezekben a hónapokban 1956-1957 fordulóján könyvek jelentettek meg a nyelvújításban jelentős szerepet játszott Aranka Györgyről, Budai Nagy Antal parasztvezérről és Arany Jánosról. [70]

            A helyi hatóságok által is támogatott hivatalos ideológia megjelenítésében a lokálpatrioták évszázados büszkeségei, a Bolyaiak így válhattak a tudományos haladás és a katolikus obskurantizmus elleni harc szimbólumává.  A lakosság azon részének szemében, amely érzéketlen volt az ideológiai ingerekkel szemben, a két Bolyai és a többi kultúrateremtő személyiség, akiknek tetteit most egy évtizedes erőszakos csend után megünnepelték, erőteljes magyar nemzeti jelképekként jelentek meg.

            Nem véletlen, hogy épp az 56-os forradalom szimbolikus válaszként 1957 első hónapjaiban a MAT magyar kommunistái elérték a nemzeti múlt rehabilitálásáért folytatott erőfeszítéseik netovábbját: arról tárgyaltak, hogy megünnepeljék-e nyilvánosan március 15-ét.  A tartományi Párttitkárság egyik ülésén Csupor Lajos a Tudományos és művelődési osztály tervezete alapján elrendelte, hogy 15-én nyilvánosan emlékezzenek meg a székely vértanúk emlékművének száz éve történt felavatásáról [71] . Beismerve, hogy ezt a lépést erőteljesen követelik az értelmiségiek és az egyetemisták, és többé-kevésbé felkészületlenül érte a hatóságokat, az első titkár hozzátette: "Amennyiben ez az ünnepség nem bizonyul megfelelőnek ebben a pillanatban, arra kérjük önöket, hogy segítsenek lefolytatni a megfelelő politikai munkát a diákok körében". [72] Csupor tehát egy megelőző lojalitási gesztust kért az értelmiségiektől: annak a garanciát, hogy amennyiben nem érkezik meg a jóváhagyás az esemény megtartásához, tartózkodni fognak mindenféle tiltakozástól.

            A jóváhagyás nem érkezett meg, és március 15-én akárcsak az előző években nem csak titokban ünnepeltek, hanem több iskolában is, bojkottot hirdetve a központ által előírt tiltással szemben. Egy március 27-ére összehívott rendkívüli ülésen, amelynek célja a tanárok és a diákok által felvállalt hozzáállást megvizsgálása volt, Csupor arra kényszerült, hogy tudomásul vegye a tiltó rendelkezés népszerűtlenségét és megerősítse, hogy továbbra is az előző hetekben megpróbált nyitás pártján áll: "ha ez lenne a lakosság többségének kívánsága, javasoljanak egy akciótervet a megünnepléséhez." [73]

            Miközben Bukarest 1957 marciusában elindított egy átfogó megtorlási műveletet mindazokkal szemben, akik bármilyen formában szolidaritást vállaltak az '56-os forradalommal, a párt tartományi igazgatósága az értelmiség által magával ragadtatva a nemzeti szimbolikus térfoglalásban oda jutott, hogy támogatta Bolyai Farkas és Bolyai János tiszteletére emelt emlékmű felállítását a gimnázium főbejáratával szemben. A matematikusok szobrát ugyanaz a szobrászmester faragta, aki három évvel korábban Sztálin nyomasztóan impozáns szobrát készítette, amely 1955 december 21-től Marosvásárhely főtéren, a Néptanács székháza előtt díszelgett. A két Bolyai szobrát 1957. szeptember 7-én leplezték le hatalmas tömeg előtt. Másnap a helyi magyar napilap két teljes oldalt szentelt az eseménynek és a gimnáziumot ősi magyar intézményként [74] jellemezte, finoman éreztetve olvasóival, hogy a két nemzet közül melyiknek lenne igazából joga "otthon érezni magát" a Magyar Autonóm Tartományban.

            A Bolyaiak szobra avatását azonban nem követték újabb gesztusok a központi hatalom részéről. 1958-tól kezdődően az erősödő állampárt nacionalizmusa lehetetlenné tette azt a kompromisszumot (politikai integráció a magyar kisebbség kulturális jogaiért) ami az 1945 utáni első évtizedet jellemezte [75] . Ezzel viszont nem csak a "haladó hagyományok" ideológiája, hanem az egész kisebbségi elit legitimációja és ad addig kialakított önképe került zsákutcába.

---